karácsony

Tegnap, azaz 23-án karácsonyoztunk, mert anyu ma már repült haza. Azt hiszem megvolt a varázslat... a gyerekek a föld fölött 10-20 centivel repkedtek, egyik ámulatból estek a másikban, visongattak meglepetésükben és boldogságukban. Isteni volt nézni őket, és osztozni az örömükben.

Ma délután elvittünk Nanát a repülőhöz, majd hazafelé egy bútorboltban nézelődtünk, kergetőztünk, a Manorban vettünk a törpéknek marcipánt, csokis ropit, meg Maoam cukorkát, majd Morges-ban sétáltunk egyet a tóparton. A hirtelen lehűlt levegő rövidesen visszaüldözött bennünket a kocsiba, hogy hazafelé vehessük az irányt. Az autóból gyönyörködtünk a tó titokzatos sötétjében, és a partján elterülő városkák fényeiben, majd 6 óra körül értünk haza... mondanom sem kell, hogy a gyerekek bevágták a szunyát a hosszú út alatt, így a karunkban vittük őket haza. A kanapén folytatták a szendergésüket, miközben a fa alá settenkedtem a mára tartalékolt ajándékokkal, majd bekapcsolva a karácsonyi muzsikát vártuk, hogy magukhoz térjenek... nem tették. Így most Petivel kettecskén töltjük a karácsony estét... rájöttünk, hogy nálunk majd minden nap karácsony, nem megy ritkaságszámba az ölelkezés, egymás szeretése, és még ha ma nem is kívántunk kis családunkkal végtelenül boldog karácsonyt egymásnak, tudjuk, hogy szeretjük egymást :)

Hát ez történt ma... idén egy kicsit amerikanizálódunk... 25-én reggel jönnek a meglepetések :)

Minden kedves barátunknak, és családtagunknak Végtelenül Boldog Karácsonyt kívánunk!

az idei első síelés

Minthogy az elmúlt héten rengeteg hó esett, a tervezettnél egy héttel korábban megnyitottak néhány sípályát... más se kellett, elindultunk síelni. Mivel Peti épp Washingtonban található, így csatlakoztunk a barátainkhoz. 2 felnőtt, 3 kiskorú... természetesen csak a törpéknek vittünk sífelszerelést, így mi, buta felnőttek csak rohangáltunk, felvonót játszottunk, és sóvárogtunk a síléceink után... persze azért isteni volt. Ábel és Kinga még csak ismerkednek a síelés rejtelmeivel, de Máté - megunva a "kicsiket" - egyedül felvonózott, lesiklott, megint felvonózott, lesiklot... mindezt 7x egymás után. Kicsit izgultam miatta... hiába látható be a gyerekpálya lentről is, a felvonóból egy, az alant elhelyezkedő személy számára láthatatlan helyen kell kiszállni, majd csúszni 20-30 métert a megkönnyebbült sóhajig. Máté szerencsére rendre időben feltűnt, és száguldott, vagy éppen szlalomozott lefelé. :)

Kinga, a nekem végeláthatatlan nyafogást követően végre ráállt  a lécekre, hogy erős anyai fékhatással kísérve, lecsúszhasson a meredeknek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető dombocskán, kétszer...
Ábel szuperül ment... egy hét, és Mátéval versenyezve válhatnak a pályák ördögévé. Apukája kevésbé élvezte a rá osztott sífelvonó szerepkörét, de hősiesen helytállt, hogy aztán büszkén figyelhesse kicsi fiát :)

Miután Kingának elege lett a hidegből, visszaautóztunk Chatelbe, ahol a fiúk levezetésképp még csúszkáltak az iskolaudvaron felhalmozott hókupacon egy csöppet.

A gyerekek-öltözés-síelés tortúra összességében maximálisan sikeres volt, de legközelebb tutira viszünk mi is lécet :D

Képmelléklet:

Egy ma reggeli kép az iskolaudvarról... a háttérben lévő hóbuckák picinykét megnőttek tegnap délután óta :)

Videomelléklet:

megnyugtatásképp

Huh de nehezen léptem be... nem hiába, nagyon ritkán jelentkezem. Tudom, ez így nem jó, mert jellemzően akkor írok, ha valami nincs rendben... amikor ki kell írnom magamból valamit, ami bánt. Nincs ez így jól, hiszen így azt hihetik akik nincsenek velem napi kapcsolatban, hogy itt rossz. Szeretnék most minden ilyenfajta hiedelmet eloszlatni. Jól vagyunk, jól érezzük magunkat, mind lelkileg, mind fizikailag. A problémák hétköznapiak... olyanok, amikkel mindenki nap, mint nap szembesül, hiszen ki ne érezte volna már a legjobb helyen is, ha egy-egy napra elgyengült, nem találta a helyét a világban, hogy minden haszontalan. Aztán (jó esetben) másnap megyünk tovább, minden folyik a maga medrében, jön egy barát, egy apró öröm, ami feledteti az előző napi kétségeket, rossz hangulatot. Szóval jól vagyok, köszönöm az aggódó leveleket... minden oké.

Ami meg a kevesebb bejegyzést indokolja: rengeteg programunk van állandóan. Vannak új barátaink, akikkel sok időt töltünk, hiszen ők is hazánkbeliek, hasonló korú gyerekekkel megáldva, hasonló környezetből, hasonló apró-cseprő problémákkal... olyanok, akikkel az anyanyelvünkön tudjuk megbeszélni minden gondolatunkat, ami azért fontos, de mindenesetre sokkal könnyebb, hiszen nem kell a szavakat keresgélni, értjük egymást. Szóval nagyon szerencsések vagyunk, hogy ránk találtak.

A régi barátok is megvannak, a kapcsolatunk mélyül, támaszt jelentünk egymásnak a kétségekkel teli napokon, összejárunk, beszélgetünk... szóval jó :)

Meg aztán sokat dolgozom is... folyamatosan csinálok valamit... kötés varrás, festés, drótozás... ami jön... a lényeg, hogy írni keveset tudok, hiszen két kézzel kapaszkodom a tennivalókba.
Egy kérésem van: ne aggódjatok! Nekünk jó! :)

Szép napot! És, ha addig nem jutnék blogközelbe: békés, boldog karácsonyt mindenkinek!

Végezetül, hogy lássátok, nem csak beszélek a levegőbe, íme néhány fotó az elmúlt időszakból...