2014. február 19., szerda

Költözködés No.4.

No, hát megint eljött a pillanat, amikor költözködünk. Peti utolsó hetét tölti a kiállításiparban. Nagy lépést tett előre, ugyanis egy óragyárnál kapott másfél éves szerződést. Egy barátjával fognak üzletberendezéseket tervezni a minőség és exkluzivitás jegyében. Nem semmi változás lesz ez az eldobható világ után :)

Ez a fantasztikus változás azonban áldozatokkal is jár... nevezetesen az éppen kialakulóban lévő életünk újrakezdését jelenti. A gyerekeknek barátaik vannak (egyikük épp nálunk van ma délelőtt, Kingát időnként az őrületbe kergetve :D), nekem is van már kivel beszélgetnem, franciára járok, és kezdenek a szakmai oldalamról is megismerni. Ugyan nem megyünk igazán messzire, ahhoz mégis elég távol, hogy egyszerűbb legyen költözni, mint naponta bejárni. Szóval megyünk... Vallée de Joux... Svájc egy eldugott kis régiója, ami egyébként kedvelt üdülőhely... nyáron kirándulók, télen sífutók lepik el a környező hegyeket (amik mellesleg közel sem olyan magasak, mint amiket az elmúlt időszakban látogathattunk, de a kicsiknek elég lesz), sőt, a hidegebb teleken a tó is befagy, és a tó közepén, a jégpáncél tetején étterem üzemel, ami körül korcsolyázók hemzsegnek... izgi :)

A költözködés újabb lakáskereséssel jár persze. Ami nekünk jelenleg jó hír, hogy oda nem nagyon költöznek, így a kiadó lakásokra korántsem olyan nagy a kereslet, mint a Genfi-tó partján. Eddig két lakást néztünk meg... mindkettő nagyobb, világosabb, és az igényeinknek még jobban megfelelő, mint a jelenlegi... és mindkettőben hajlandóak minket megvérni... egészen júniusig! Szóval egyenlőre emiatt nem aggódom. :) A választásunk a munkahelyhez közelebb fekvő, és tárolóhelyekben bővelkedő lakásra esett. Ugyan a másik lakás világosabbnak tűnt, és közvetlen kertkapcsolattal rendelkezett, azonban úgy vélem, hogy a svájci tél-nyár arányban a kert használati értéke elenyésző a beltéri játszókuckókéhoz képest. Oké, a bolt, és a sípályák közelsége sem elhanyagolható érv. :)
Szóval mondjuk úgy, hogy a lakás megvan... reméljük :)

Volt azonban még egy orvoslásra szoruló probléma: Peti autóval fog járni a márciustól júniusig terjedő időszakban, ami azt jelenti, hogy napi 3 órát fog vezetni, mi pedig gyakorlatilag a városkába szorulunk. A lehetőségek között felmerült az autókölcsönzés, meg az autóvásárlás is. Egy 3 hónapos kölcsönzés árából vehetnénk egy jobb autót is, úgyhogy még mindig elfogadhatóbbnak véltük, ha veszünk egy kisautót, ami utána akár el is adható. Az én körültekintő, és enyhén mániákus uram hónapok óta a netet böngészi, folyamatosan újabb, és újabb koncepciókkal állva elő, hozzáértő barátokkal hosszú úrákon át konzultálva, hogy megtalálja a számunkra leginkább megfelelő járművet. Így értünk el ehhez a héthez, amikor is a sok-sok szűrőn keresztüljutott maradék 4 autóból meg tudtunk tekinteni egyet... amit azonnal meg is vettünk. Hétfőn este találkoztam az eladóval egy kedves barátunk társaságában, aki ától zéig átnézve a kicsi kocsit, mellette tette le a voksát. Az eladó kedves öregúr felajánlotta segítségét a papírok ügyintézésének terén, így elégedetten térhettem haza. Másnap, azaz tegnap dél körül már telefonáltak is, hogy kész a kocsi. Azt hittem először, rosszul hallok... ilyen gyorsan? nem kever össze valakivel? fél nap alatt meglett az új forgalmi, az új rendszámtábla (erről még írok részletesebben), és még biztosítást is kötött? így is mehet a papírmunka?
Este 6-kor, felszerelkezve férjjel, gyerekekkel, pénzzel, útrakeltünk. Sietnünk kellett, mert én még röplabda edzésre akartam menni. Az öregúr és a kocsi is vártak már... valóban minden el volt intézve... a vételár ellenében megkaptuk a papírokat, a kulcsokat, a rendszámtábla felszerelve. Autópályamatricát is helyben tudtunk venni, a benzinkút is a garázshoz tartozott. Mivel egyszerűbbnek (és izgalmasabbnak) láttam az új kocsikával menni edzésre, először Peti ült a volán mögé, kipróbálás ürügyén. Terv szerint később cseréltünk volna (!). Én mentem elől, Peti, az új szerzeményben mögöttem. Az autópálya előtti utolsó körforgalomnál mentem tovább a pálya felé, amikor is láttam, hogy jóuram kihajt a benzinkúthoz... én, mivel visszafordulni már nem tudtam, mentem tovább a leágízások utáni körforgalomhoz. Épp kanyarodtam vissza, amikor megláttam, hogy Peti lehajtott az autópályával párhuzamosan, egy mellékútra. Megálltam, vártam, hátha észreveszi, hogy én nem arra vagyok... hát nem. Oké, hátha ez egy másik ugyanolyan kocsi volt, visszahajtottam a benzinkúthoz... sehol senki. Peti iratai nálam, telefonja nálam. Az én drágám szinte csupaszon ül az új autóban egy idegen helyen... Oké, semmi gáz, biztosan hazament. Szóval én is elindultam azon a bizonyos mellékúton, hátha utólérem. A férjem elveszett... oké, még nincs gond, biztosan hazament. Felmentem az autópályára, indulás haza. Út közben cikáztak a gondolataim... vártam a telefont, melyen a rendőrség szólal meg, miszerint a franciául nem beszélő férjemet megállították, igazolni magát nem tudta, eltévedt, menjek érte. Esetleg idegesen autózik keresztül kasul az országban, nem lelvén az utat hazafelé, nem találván angolul beszélő útbaigazítást. Neadjisten baleset érte, ahonnan még telefonálni sem tud sehova... ennél tovább nem mertem gondolni, így viszonylag kedélyesen hajtottam hazafelé. Nem sokkal városkánk előtt megszólalt a telefon: Máté haverjától hívtak... Peti volt az... nem volt jobb ötlete, hozzájuk csöngetett be, mivel ők beszélnek angolul, és izgult miattunk, nehogy még mindig ott, a világ végén várakozzunk, hátha feltűnik a pasztelsárga Panda.
Így hát némi akcióelemekkel dúsítva, de épségben hazaértünk mindannyian, új tapasztalatokkal, és egy új kisautóval gazdagodva :)

Mint utólag kiderült, a mellékúton valóban egy ugyanolyan halványsárga Fiat Panda hajtott el, mint amit fél órával azelőtt vettünk. Mi ennek az esélye? :D Peti, amikor látta, hogy továbbhajtok a körforgalomból, eszeveszetten fordult utánam, de azt gondolván, hogy én azonnal az autópályára hajtottam, utánam jött, míg én a leágazás utáni körforgalomnál fordultam vissza...

És akkor a rendszámtábláról: itt a rendszámtábla nem az autóhoz, hanem a sofőrhöz tartozik. Ha valaki autót akar vásárolni, előbb kénie kell egy rendszámtáblát a közlekedési hatóságtól (Office de Circulation), majd azzal, meg az autó forgalmijával felszerelkezve lehet végül birtokba venni az új autót. Ha valakinek van ugyan két kocsija, de azokat csak felváltva használja, osztozhatnak egy rendszámtáblán, hol az egyik, hol a másik viseli azt.

Konklúzió: nálunk semmi sem mehet simán, és mindig legyen nálad telefon :)

2013. február 28., csütörtök

sokminden

Hát ismét itt... gyors bejelentkezés innen az üveghegyen túlról.

Nálunk minden rendben :)

Na jó, egy kcisit bővebben:
Ez a hét kicsit sem sűrű... csak hétfőn volt egy kis próba Máténak, hiszen megint előadásra készülnek, de ezúttal a tornaklubbal. Szerdán, azaz tegnap viszont főpróba volt... este fél 7-től tartott 9-ig. Mivel reggel Peti szerelőhöz vitte a céges kocsit, így próba után döngettünk le Vevey-be, hogy hazahozzuk a ház urát.... 10-re sikerült a gyerekeket lefektetni. Így persze a reggeli ébredés nehékes volt. Ma suli van egész nap Tének, aztán holnap este előadás. Este 8-kor kezdődik, úgyhogy szerintem 10-ig eltart. Viszont szombaton reggel kelni kell, mert kicsi fiam síversenyre megy (!). A fél 4-es eredményhírdetés után hazarongyolunk, gyors zuhany, vacsi, ájpodozás, mesenézés, majd 7-re mennünk kell a színházba, a második előadásra :) Arra tippelek, hogy vasárnap csak itthon fogunk pihegni :D

Viszont a múlt hétvégénk tényleg unalmas volt. kénytelenek voltunk szombaton délelőtt Lausanne-ba menni, hogy felszedjük Tyl barátunkat, akivel elautóztunk Mase-ba víkendezni. Már délután 2-re a sípályán voltunk, ahol Kingus is bizonyíthatta rátarmettségét... egy röpke bepisilésutániruhacserés incidenst követően már száguldhattunk is lefelé a hegyről. Este aztán borozgatós beszélgetés, munkaügyi eszmecsere, röhögés, a rendszer szapulásának mellőzése... jaj de nagyon hiáynzott már!!! Vasárnap Mosses-ban síeltünk Kinga kívánságára... ott azért sokkal biztonságosabb egy majdnem 4 évesnek. Este visszaszállítottuk Tyl-t Lausanne-ba, majd hogy ne vesszen kárba egy perc sem a napból, Eszterékhez ugrottunk be egy kis palacsintázásos csevejre. A gyerekeket összeeresztettük (majd alig sikerült őket 9-kor szátválasztani): a fiúk végre szakértő közönséggel (egymással) oszthatták meg kisautós észrevételeiket, a lányok meg királynői díszekben vonultak fel-alá a lakásban.

Hát röviden ennyi. Hosszabban egy könyv is megtelhetne :)

És most:
Képek az elmúlt időszakról, csak úgy vegyesen (valószínűleg semmi közük sincs a fent leírtakhoz)

Les Diablerets - 2 hete


Les Paccots - 2 hete

Nax - múlt szombaton

Les Mosses - múlt vasárnap... Kinga egyedül felvonózik!!!!!

Les Mosses - kantin

 ... és egy kicsit a Genfi-tó... csak a hangulat kedvéért :)

Videót is fel akartam tölteni, de nem jött össze :(

Ja, és mindeközben ezerrel dolgozom a kiállításon :)
Meg béreltem végül kirakatot, azt is be kell időnként rendezni. A varrás is van még. Unatkozás?... na az nincs :)

2012. december 24., hétfő

karácsony

Tegnap, azaz 23-án karácsonyoztunk, mert anyu ma már repült haza. Azt hiszem megvolt a varázslat... a gyerekek a föld fölött 10-20 centivel repkedtek, egyik ámulatból estek a másikban, visongattak meglepetésükben és boldogságukban. Isteni volt nézni őket, és osztozni az örömükben.

Ma délután elvittünk Nanát a repülőhöz, majd hazafelé egy bútorboltban nézelődtünk, kergetőztünk, a Manorban vettünk a törpéknek marcipánt, csokis ropit, meg Maoam cukorkát, majd Morges-ban sétáltunk egyet a tóparton. A hirtelen lehűlt levegő rövidesen visszaüldözött bennünket a kocsiba, hogy hazafelé vehessük az irányt. Az autóból gyönyörködtünk a tó titokzatos sötétjében, és a partján elterülő városkák fényeiben, majd 6 óra körül értünk haza... mondanom sem kell, hogy a gyerekek bevágták a szunyát a hosszú út alatt, így a karunkban vittük őket haza. A kanapén folytatták a szendergésüket, miközben a fa alá settenkedtem a mára tartalékolt ajándékokkal, majd bekapcsolva a karácsonyi muzsikát vártuk, hogy magukhoz térjenek... nem tették. Így most Petivel kettecskén töltjük a karácsony estét... rájöttünk, hogy nálunk majd minden nap karácsony, nem megy ritkaságszámba az ölelkezés, egymás szeretése, és még ha ma nem is kívántunk kis családunkkal végtelenül boldog karácsonyt egymásnak, tudjuk, hogy szeretjük egymást :)

Hát ez történt ma... idén egy kicsit amerikanizálódunk... 25-én reggel jönnek a meglepetések :)

Minden kedves barátunknak, és családtagunknak Végtelenül Boldog Karácsonyt kívánunk!




2012. december 10., hétfő

az idei első síelés

Minthogy az elmúlt héten rengeteg hó esett, a tervezettnél egy héttel korábban megnyitottak néhány sípályát... más se kellett, elindultunk síelni. Mivel Peti épp Washingtonban található, így csatlakoztunk a barátainkhoz. 2 felnőtt, 3 kiskorú... természetesen csak a törpéknek vittünk sífelszerelést, így mi, buta felnőttek csak rohangáltunk, felvonót játszottunk, és sóvárogtunk a síléceink után... persze azért isteni volt. Ábel és Kinga még csak ismerkednek a síelés rejtelmeivel, de Máté - megunva a "kicsiket" - egyedül felvonózott, lesiklott, megint felvonózott, lesiklot... mindezt 7x egymás után. Kicsit izgultam miatta... hiába látható be a gyerekpálya lentről is, a felvonóból egy, az alant elhelyezkedő személy számára láthatatlan helyen kell kiszállni, majd csúszni 20-30 métert a megkönnyebbült sóhajig. Máté szerencsére rendre időben feltűnt, és száguldott, vagy éppen szlalomozott lefelé. :)

Kinga, a nekem végeláthatatlan nyafogást követően végre ráállt  a lécekre, hogy erős anyai fékhatással kísérve, lecsúszhasson a meredeknek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető dombocskán, kétszer...
Ábel szuperül ment... egy hét, és Mátéval versenyezve válhatnak a pályák ördögévé. Apukája kevésbé élvezte a rá osztott sífelvonó szerepkörét, de hősiesen helytállt, hogy aztán büszkén figyelhesse kicsi fiát :)

Miután Kingának elege lett a hidegből, visszaautóztunk Chatelbe, ahol a fiúk levezetésképp még csúszkáltak az iskolaudvaron felhalmozott hókupacon egy csöppet.
A gyerekek-öltözés-síelés tortúra összességében maximálisan sikeres volt, de legközelebb tutira viszünk mi is lécet :D
Képmelléklet:








Egy ma reggeli kép az iskolaudvarról... a háttérben lévő hóbuckák picinykét megnőttek tegnap délután óta :)



Videomelléklet:
video


2012. december 9., vasárnap

megnyugtatásképp

Huh de nehezen léptem be... nem hiába, nagyon ritkán jelentkezem. Tudom, ez így nem jó, mert jellemzően akkor írok, ha valami nincs rendben... amikor ki kell írnom magamból valamit, ami bánt. Nincs ez így jól, hiszen így azt hihetik akik nincsenek velem napi kapcsolatban, hogy itt rossz. Szeretnék most minden ilyenfajta hiedelmet eloszlatni. Jól vagyunk, jól érezzük magunkat, mind lelkileg, mind fizikailag. A problémák hétköznapiak... olyanok, amikkel mindenki nap, mint nap szembesül, hiszen ki ne érezte volna már a legjobb helyen is, ha egy-egy napra elgyengült, nem találta a helyét a világban, hogy minden haszontalan. Aztán (jó esetben) másnap megyünk tovább, minden folyik a maga medrében, jön egy barát, egy apró öröm, ami feledteti az előző napi kétségeket, rossz hangulatot. Szóval jól vagyok, köszönöm az aggódó leveleket... minden oké.

Ami meg a kevesebb bejegyzést indokolja: rengeteg programunk van állandóan. Vannak új barátaink, akikkel sok időt töltünk, hiszen ők is hazánkbeliek, hasonló korú gyerekekkel megáldva, hasonló környezetből, hasonló apró-cseprő problémákkal... olyanok, akikkel az anyanyelvünkön tudjuk megbeszélni minden gondolatunkat, ami azért fontos, de mindenesetre sokkal könnyebb, hiszen nem kell a szavakat keresgélni, értjük egymást. Szóval nagyon szerencsések vagyunk, hogy ránk találtak.

A régi barátok is megvannak, a kapcsolatunk mélyül, támaszt jelentünk egymásnak a kétségekkel teli napokon, összejárunk, beszélgetünk... szóval jó :)

Meg aztán sokat dolgozom is... folyamatosan csinálok valamit... kötés varrás, festés, drótozás... ami jön... a lényeg, hogy írni keveset tudok, hiszen két kézzel kapaszkodom a tennivalókba.
Egy kérésem van: ne aggódjatok! Nekünk jó! :)

Szép napot! És, ha addig nem jutnék blogközelbe: békés, boldog karácsonyt mindenkinek!

Végezetül, hogy lássátok, nem csak beszélek a levegőbe, íme néhány fotó az elmúlt időszakból...
































2012. november 2., péntek

csak úgy

Mostanában egyre ritkábban jut időm és energiám leülni a gép elé... mármint írni. A fészbúkot ugyan végig pörgetem, a Pinterest-et nézegetem, képi információkat gyömöszölök az agyamba, és közben azon agyalok, hogy mit hogyan oldjak meg. És itt nem komoly gondok merülnek fel, hanem csak az egyszerű hétköznapok: a gyerekek, a házimunka, az elintéznivalók, meg persze a kiállítások, a pályázatok, amiket célul tűztem ki. Sokszor azt sem tudom hol kezdjek neki, így jellemzően csapongok... belefogok ebbe is, abba is... így sajnos viszont minden lassabban készül el... képtelen vagyok szisztematikusan haladni. A lakásunk állapota a fejemben lévő keszekusza állapotokat tükrözi... egy dolog nyugtat meg: mindig is ilyen volt minden körülöttem, nem változtam... csak a család lett nagyobb :)
A sok hazalátogatás nem tesz jót (nekem). Minden egyes alkalommal újra, és újra el kell szakadnom otthonról. A visszaállás is legalább egy hetet vesz igénybe, de van, hogy többet.
Amikor elköltöztünk Magyarországról, a tapasztaltabbak azt mondták, egy-másfél évig tart a beilleszkedés. Én a mai napig nem érzem, hogy itthon lennénk. Peti nem szereti a munkáját, nem beszél franciául (naná, hiszen angolul dolgozik, ideje sincs kimozdulni, ismerkedni). A gyerekek még mindig Szentendrén vannak otthon, és bár Kingának volt kis kilengése az első pár hónapban (itt volt neki a haza), az utóbbi időben mégis az elhagyott házunk, Nana háza az igazi. Máté szeret itt lenni, de azért mindig hiányoznak neki az otthoni barátok, ami persze így is van rendjén. Ő beszél közülünk a legjobban franciául :)
Én a házunkban otthon vagyok, de a környezetünkben még mindig idegennek érzem magam. Chatel-St-Denis kedves városka, de nem igazán befogadó. Lehet, hogy túl kicsi? Az emberek rém kedvesek, ugyanakkor rendkívül távolságtartóak. Itt nehezen alakulnak ki barátságok, amiben nyilvánvalóan komoly szerepet játszik a francia nyökögésem csekély élvezhetősége. Viszont azt látom, hogy ha valaki meg akar érteni, azzal tudok beszélgetni (pl. Kinga két kedves óvónénije Veveyben). Szóval itt, és mint kiderült, egész Fribourgban az emberek kedvessége csak felszín... rettenetesen nehéz alá férkőzni... a mosolygós "ca va?" után jön a nagy semmi. Senkit sem érdekel mi van velünk valójában... Talán a második generáció már lehet helybéli. Őket talán már befogadják. Túl közel van Magyarország, és túl sok gond volt itt a szerbekkel, akik ugye szomszédaink. Nem is csoda, ha előítélettel fogadják a kelet-európai bevándorlót, legyen az akármilyen...
Szerencsére nem vagyunk egyedül. Andi rengeteget segít lelkileg, és Brooke is nagyon jó barátom lett... párhuzamosan tanulom az angolt a franciával :D... de hát nem lóghatunk folyamatosan egymás nyakán... mindenki rohan a saját élete után.
Az itt élő külföldiek befogadóak. Legalábbis az angol ajkúak. A portugálok, spanyolok, vagy inkább dél-amerikaiak külön közösséget alkotnak. Buborékokban kell élnünk, hogy ne gubózzunk magunkba.
De jó ez hosszútávon? Van esély arra, hogy otthonra találjunk itt?
Peti nem szereti a munkáját, és nem a hosszú munkaidő miatt. Nagy a fejetlenség, sokat várnak el tőle, de nem azt, amit ő igazán tud.
Mindenezek hatására úgy döntöttünk, hogy új munkát keresünk neki. Talán helyben, talán más országban, más kontinensen, de lépnünk kell. A gyerekek még elég kicsik egy újabb ország újabb nyelvének elsajátításához... sokkal több van nekik előre, mint hátra, így remélem nem jelent ez majd nekik túl nagy megrázkódtatást. Nekünk viszont túl sok van még előre, hogy már most belefáradjunk, belesavanyodjunk a (ha inkább csak érezhető, mint kimondott) kirekesztettségbe. Magyarorszán jelen állapotában sajnos nem opció. Mindenesetre azt gondolom, hogy a gyerekeknek is jobb, ha kiegyensúlyozott, boldog szüleik vannak.
Na ez jó keserűre sikerült, pedig nem akartam... mostanában hatványozottan forognak bennem ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok... talán ennek ki kellett már jönnie (kifesteni nincs elég időm).
Drukkolást elfogadok! :)
Szebb napot! :)

2012. szeptember 21., péntek

sulisulisuli, ovioviovi

Amióta elkezdődött az iskola Máténak, folyamatosan fáradtak vagyunk. Mindig is ettől tartottam. Már a saját iskolás éveimben sem bírtam a 7-es ébresztőt nap, mint nap... senki sem figyelmeztettt, hogy amikor gyermekeim lesznek, még korábban kell kelni, és nekem kell figyelnem a pontos érkezésre :D
És ez így megy még legalább 10-15 évig (vagy tovább)...

Na de hogy ne a nemakarokmegintfelkelni, vagy aludniakarokmég hangulat domináljon egész nap (hiszen hurrá, péntek!!!), egy kicsit a suliról...
Máté továbbra is imád oda járni. A keddi és szerdai iskola utáni bandázás (mivel Kingus ezeken a napokon Veveybe jár oviba, nem érek vissza a suli végéig, így Máté Danhoz megy, hogy ne árválkodjon egyedül a suli udvarán, minket várva) kiválóan működik. A fiúk fegyelmezetten hazasétálnak, bevonulnak a fiúszobába, és játszanak. Ezen a szerdán Sylvie (Dan anyukája) meghívta Tét, hogy ebédeljen náluk, és töltse ott a délutánt is. A megbeszéltek szerint, 4-re mentünk érte. Kávéztunk egyet, beszélgettünk (!), a törpék még kicsit hancúrozhattak, majd hazajöttünk. Klassz volt :)

Szóval a sulival minden rendben.

Az ovi kicsit problémásabb, legalábbis annak tűnik. Hétfőn és csütörtökön ugye ide jár a kicsi lány, Chatelbe. Ovi előtt szinte mindig hiszti van... tegnap reggel nem is akart bemenni a tündérkém, majd sírva, szipogva totyogott be, az óvónéni kezét fogva. Iszonyú érzés volt. Nem tudom mire véljem a dolgot. Csak nekem szól? De akkor miért csak itt csinálja? Veveyben amint levesszük a cipőt, kabátot, lánykám már el is tűnt a játékok között (igaz, ott is volt már sírás-rívás... még tavaly). Ez az ovi még nemszeretem? Idegen még? De hát tavaly is járt már ide! Azt mondja Kingus, hogy itt rosszakat mondanak az óvónénik. Ez vajon mit jelenthet? Csupán szigorúbbak, kevésbé játékcentrikus, iskolásabb az itteni nevelés? Vagy bántják a gyerekeket? Itt sem úgy néznek ki az ovisok, mint akiknek sérelmeik lennének, igaz kevesebb ölelgetést látok itt általában, mint Veveyben. Nem tudom, na. Várok még karácsonyig, hátha csak a beszokás nehéz, aztán meglátjuk... mindenesetre nehéz.
Ami viszont jó hír, Kinga is elkezdett franciául beszélni... a halandzsából értelmes beszédfoszlányok szűrödnek ki, ha nem figyel :D

Szóval az ovival kapcsolatban vannak kétségeim.

Néhány hete volt a vöröskeresztnél nyelvtanfolyami felvételi. Mindketten elmentünk Petivel. Drága párom az abszolút kezdők közé került, én egy kicsit feljebb. Kedden és csütörtökön vannak az óráink. Nekem fél 6-tól 7-ig, Petinek közvetlenül utánam... és itt jönnek a megoldandó problémák. Ugyanis Peti nem tud mindig hazaérni 5-re, hogy odaérjek a tanfolyamra (7-re is nehezen)... így már ki is kellett hagynom a második órát. Külön nehezítés, hogy csütörtökön Mátét gym-re kell vinni, szintén fél 6-ra... na ezt kell most épp megoldanom. Szóval bébiszittert keresek... az ismerőseink nagyon kedvesen foglalkoznak velünk, próbálnak segíteni. Tulajdonképpen mindenki igyekszik megtenni a tőle tehetőt, amikor kérdéssel fordulok hozzá, vagy a segítségét kérem. A francia tudásom alakulóban, különösen, hogy nap, mint nap muszáj használnom... hol telefonon kell megértetni magam, hol személyesen. Tulajdonképp még egy évem van, hogy normális szinten megtanuljam a nyelvet... Máté jövőre kezdi a valódi iskolát, ahol már tanulnom kell vele, segíteni a leckében... ezt valahogy abszolválnom kellene, így hát most megszervezem a bébiszittert, hogy legalább a kérdéseket értsem, ha oda kerülünk :)

Szóval a nyelvtanfolyam is alakulóban.

Ami meg a munkát illeti... festeGETEK, varroGATOK... igyekszem kitalálni hogyan tovább. A nap sajnos csak 24 órából áll, amiből túl sokat töltök rohangálással, internetezéssel, intézkedéssel, az alkotáson kívül minden mással... ez így nem igazán jó, nem termékeny. Kell a tér nekem is, és még nem tudom hogy teremtsem meg. Egy nap csak 24 órából áll, ebbe kéne mindent bezsúfolnom: gyerekek hurcolása, bevásárlás, ügyintézés, háztartás, főzés, testedzés, barátozás, játszóterezés, játék, nyelvtanulás, és persze varrás, festés, alkotás, esetleg karrierépítés (na de ez a legkérdőjelesebb)... mások is megoldják valahogy, nekem is sikerülni fog. Valahogy... :)

Szóval az élet akkor szép, ha mozgalmas :D