csak úgy

Mostanában egyre ritkábban jut időm és energiám leülni a gép elé... mármint írni. A fészbúkot ugyan végig pörgetem, a Pinterest-et nézegetem, képi információkat gyömöszölök az agyamba, és közben azon agyalok, hogy mit hogyan oldjak meg. És itt nem komoly gondok merülnek fel, hanem csak az egyszerű hétköznapok: a gyerekek, a házimunka, az elintéznivalók, meg persze a kiállítások, a pályázatok, amiket célul tűztem ki. Sokszor azt sem tudom hol kezdjek neki, így jellemzően csapongok... belefogok ebbe is, abba is... így sajnos viszont minden lassabban készül el... képtelen vagyok szisztematikusan haladni. A lakásunk állapota a fejemben lévő keszekusza állapotokat tükrözi... egy dolog nyugtat meg: mindig is ilyen volt minden körülöttem, nem változtam... csak a család lett nagyobb :)
A sok hazalátogatás nem tesz jót (nekem). Minden egyes alkalommal újra, és újra el kell szakadnom otthonról. A visszaállás is legalább egy hetet vesz igénybe, de van, hogy többet.
Amikor elköltöztünk Magyarországról, a tapasztaltabbak azt mondták, egy-másfél évig tart a beilleszkedés. Én a mai napig nem érzem, hogy itthon lennénk. Peti nem szereti a munkáját, nem beszél franciául (naná, hiszen angolul dolgozik, ideje sincs kimozdulni, ismerkedni). A gyerekek még mindig Szentendrén vannak otthon, és bár Kingának volt kis kilengése az első pár hónapban (itt volt neki a haza), az utóbbi időben mégis az elhagyott házunk, Nana háza az igazi. Máté szeret itt lenni, de azért mindig hiányoznak neki az otthoni barátok, ami persze így is van rendjén. Ő beszél közülünk a legjobban franciául :)
Én a házunkban otthon vagyok, de a környezetünkben még mindig idegennek érzem magam. Chatel-St-Denis kedves városka, de nem igazán befogadó. Lehet, hogy túl kicsi? Az emberek rém kedvesek, ugyanakkor rendkívül távolságtartóak. Itt nehezen alakulnak ki barátságok, amiben nyilvánvalóan komoly szerepet játszik a francia nyökögésem csekély élvezhetősége. Viszont azt látom, hogy ha valaki meg akar érteni, azzal tudok beszélgetni (pl. Kinga két kedves óvónénije Veveyben). Szóval itt, és mint kiderült, egész Fribourgban az emberek kedvessége csak felszín... rettenetesen nehéz alá férkőzni... a mosolygós "ca va?" után jön a nagy semmi. Senkit sem érdekel mi van velünk valójában... Talán a második generáció már lehet helybéli. Őket talán már befogadják. Túl közel van Magyarország, és túl sok gond volt itt a szerbekkel, akik ugye szomszédaink. Nem is csoda, ha előítélettel fogadják a kelet-európai bevándorlót, legyen az akármilyen...
Szerencsére nem vagyunk egyedül. Andi rengeteget segít lelkileg, és Brooke is nagyon jó barátom lett... párhuzamosan tanulom az angolt a franciával :D... de hát nem lóghatunk folyamatosan egymás nyakán... mindenki rohan a saját élete után.
Az itt élő külföldiek befogadóak. Legalábbis az angol ajkúak. A portugálok, spanyolok, vagy inkább dél-amerikaiak külön közösséget alkotnak. Buborékokban kell élnünk, hogy ne gubózzunk magunkba.
De jó ez hosszútávon? Van esély arra, hogy otthonra találjunk itt?
Peti nem szereti a munkáját, és nem a hosszú munkaidő miatt. Nagy a fejetlenség, sokat várnak el tőle, de nem azt, amit ő igazán tud.
Mindenezek hatására úgy döntöttünk, hogy új munkát keresünk neki. Talán helyben, talán más országban, más kontinensen, de lépnünk kell. A gyerekek még elég kicsik egy újabb ország újabb nyelvének elsajátításához... sokkal több van nekik előre, mint hátra, így remélem nem jelent ez majd nekik túl nagy megrázkódtatást. Nekünk viszont túl sok van még előre, hogy már most belefáradjunk, belesavanyodjunk a (ha inkább csak érezhető, mint kimondott) kirekesztettségbe. Magyarorszán jelen állapotában sajnos nem opció. Mindenesetre azt gondolom, hogy a gyerekeknek is jobb, ha kiegyensúlyozott, boldog szüleik vannak.
Na ez jó keserűre sikerült, pedig nem akartam... mostanában hatványozottan forognak bennem ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok... talán ennek ki kellett már jönnie (kifesteni nincs elég időm).
Drukkolást elfogadok! :)
Szebb napot! :)