karácsony

Tegnap, azaz 23-án karácsonyoztunk, mert anyu ma már repült haza. Azt hiszem megvolt a varázslat... a gyerekek a föld fölött 10-20 centivel repkedtek, egyik ámulatból estek a másikban, visongattak meglepetésükben és boldogságukban. Isteni volt nézni őket, és osztozni az örömükben.

Ma délután elvittünk Nanát a repülőhöz, majd hazafelé egy bútorboltban nézelődtünk, kergetőztünk, a Manorban vettünk a törpéknek marcipánt, csokis ropit, meg Maoam cukorkát, majd Morges-ban sétáltunk egyet a tóparton. A hirtelen lehűlt levegő rövidesen visszaüldözött bennünket a kocsiba, hogy hazafelé vehessük az irányt. Az autóból gyönyörködtünk a tó titokzatos sötétjében, és a partján elterülő városkák fényeiben, majd 6 óra körül értünk haza... mondanom sem kell, hogy a gyerekek bevágták a szunyát a hosszú út alatt, így a karunkban vittük őket haza. A kanapén folytatták a szendergésüket, miközben a fa alá settenkedtem a mára tartalékolt ajándékokkal, majd bekapcsolva a karácsonyi muzsikát vártuk, hogy magukhoz térjenek... nem tették. Így most Petivel kettecskén töltjük a karácsony estét... rájöttünk, hogy nálunk majd minden nap karácsony, nem megy ritkaságszámba az ölelkezés, egymás szeretése, és még ha ma nem is kívántunk kis családunkkal végtelenül boldog karácsonyt egymásnak, tudjuk, hogy szeretjük egymást :)

Hát ez történt ma... idén egy kicsit amerikanizálódunk... 25-én reggel jönnek a meglepetések :)

Minden kedves barátunknak, és családtagunknak Végtelenül Boldog Karácsonyt kívánunk!

az idei első síelés

Minthogy az elmúlt héten rengeteg hó esett, a tervezettnél egy héttel korábban megnyitottak néhány sípályát... más se kellett, elindultunk síelni. Mivel Peti épp Washingtonban található, így csatlakoztunk a barátainkhoz. 2 felnőtt, 3 kiskorú... természetesen csak a törpéknek vittünk sífelszerelést, így mi, buta felnőttek csak rohangáltunk, felvonót játszottunk, és sóvárogtunk a síléceink után... persze azért isteni volt. Ábel és Kinga még csak ismerkednek a síelés rejtelmeivel, de Máté - megunva a "kicsiket" - egyedül felvonózott, lesiklott, megint felvonózott, lesiklot... mindezt 7x egymás után. Kicsit izgultam miatta... hiába látható be a gyerekpálya lentről is, a felvonóból egy, az alant elhelyezkedő személy számára láthatatlan helyen kell kiszállni, majd csúszni 20-30 métert a megkönnyebbült sóhajig. Máté szerencsére rendre időben feltűnt, és száguldott, vagy éppen szlalomozott lefelé. :)

Kinga, a nekem végeláthatatlan nyafogást követően végre ráállt  a lécekre, hogy erős anyai fékhatással kísérve, lecsúszhasson a meredeknek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető dombocskán, kétszer...
Ábel szuperül ment... egy hét, és Mátéval versenyezve válhatnak a pályák ördögévé. Apukája kevésbé élvezte a rá osztott sífelvonó szerepkörét, de hősiesen helytállt, hogy aztán büszkén figyelhesse kicsi fiát :)

Miután Kingának elege lett a hidegből, visszaautóztunk Chatelbe, ahol a fiúk levezetésképp még csúszkáltak az iskolaudvaron felhalmozott hókupacon egy csöppet.

A gyerekek-öltözés-síelés tortúra összességében maximálisan sikeres volt, de legközelebb tutira viszünk mi is lécet :D

Képmelléklet:

Egy ma reggeli kép az iskolaudvarról... a háttérben lévő hóbuckák picinykét megnőttek tegnap délután óta :)

Videomelléklet:

megnyugtatásképp

Huh de nehezen léptem be... nem hiába, nagyon ritkán jelentkezem. Tudom, ez így nem jó, mert jellemzően akkor írok, ha valami nincs rendben... amikor ki kell írnom magamból valamit, ami bánt. Nincs ez így jól, hiszen így azt hihetik akik nincsenek velem napi kapcsolatban, hogy itt rossz. Szeretnék most minden ilyenfajta hiedelmet eloszlatni. Jól vagyunk, jól érezzük magunkat, mind lelkileg, mind fizikailag. A problémák hétköznapiak... olyanok, amikkel mindenki nap, mint nap szembesül, hiszen ki ne érezte volna már a legjobb helyen is, ha egy-egy napra elgyengült, nem találta a helyét a világban, hogy minden haszontalan. Aztán (jó esetben) másnap megyünk tovább, minden folyik a maga medrében, jön egy barát, egy apró öröm, ami feledteti az előző napi kétségeket, rossz hangulatot. Szóval jól vagyok, köszönöm az aggódó leveleket... minden oké.

Ami meg a kevesebb bejegyzést indokolja: rengeteg programunk van állandóan. Vannak új barátaink, akikkel sok időt töltünk, hiszen ők is hazánkbeliek, hasonló korú gyerekekkel megáldva, hasonló környezetből, hasonló apró-cseprő problémákkal... olyanok, akikkel az anyanyelvünkön tudjuk megbeszélni minden gondolatunkat, ami azért fontos, de mindenesetre sokkal könnyebb, hiszen nem kell a szavakat keresgélni, értjük egymást. Szóval nagyon szerencsések vagyunk, hogy ránk találtak.

A régi barátok is megvannak, a kapcsolatunk mélyül, támaszt jelentünk egymásnak a kétségekkel teli napokon, összejárunk, beszélgetünk... szóval jó :)

Meg aztán sokat dolgozom is... folyamatosan csinálok valamit... kötés varrás, festés, drótozás... ami jön... a lényeg, hogy írni keveset tudok, hiszen két kézzel kapaszkodom a tennivalókba.
Egy kérésem van: ne aggódjatok! Nekünk jó! :)

Szép napot! És, ha addig nem jutnék blogközelbe: békés, boldog karácsonyt mindenkinek!

Végezetül, hogy lássátok, nem csak beszélek a levegőbe, íme néhány fotó az elmúlt időszakból...

csak úgy

Mostanában egyre ritkábban jut időm és energiám leülni a gép elé... mármint írni. A fészbúkot ugyan végig pörgetem, a Pinterest-et nézegetem, képi információkat gyömöszölök az agyamba, és közben azon agyalok, hogy mit hogyan oldjak meg. És itt nem komoly gondok merülnek fel, hanem csak az egyszerű hétköznapok: a gyerekek, a házimunka, az elintéznivalók, meg persze a kiállítások, a pályázatok, amiket célul tűztem ki. Sokszor azt sem tudom hol kezdjek neki, így jellemzően csapongok... belefogok ebbe is, abba is... így sajnos viszont minden lassabban készül el... képtelen vagyok szisztematikusan haladni. A lakásunk állapota a fejemben lévő keszekusza állapotokat tükrözi... egy dolog nyugtat meg: mindig is ilyen volt minden körülöttem, nem változtam... csak a család lett nagyobb :)
A sok hazalátogatás nem tesz jót (nekem). Minden egyes alkalommal újra, és újra el kell szakadnom otthonról. A visszaállás is legalább egy hetet vesz igénybe, de van, hogy többet.
Amikor elköltöztünk Magyarországról, a tapasztaltabbak azt mondták, egy-másfél évig tart a beilleszkedés. Én a mai napig nem érzem, hogy itthon lennénk. Peti nem szereti a munkáját, nem beszél franciául (naná, hiszen angolul dolgozik, ideje sincs kimozdulni, ismerkedni). A gyerekek még mindig Szentendrén vannak otthon, és bár Kingának volt kis kilengése az első pár hónapban (itt volt neki a haza), az utóbbi időben mégis az elhagyott házunk, Nana háza az igazi. Máté szeret itt lenni, de azért mindig hiányoznak neki az otthoni barátok, ami persze így is van rendjén. Ő beszél közülünk a legjobban franciául :)
Én a házunkban otthon vagyok, de a környezetünkben még mindig idegennek érzem magam. Chatel-St-Denis kedves városka, de nem igazán befogadó. Lehet, hogy túl kicsi? Az emberek rém kedvesek, ugyanakkor rendkívül távolságtartóak. Itt nehezen alakulnak ki barátságok, amiben nyilvánvalóan komoly szerepet játszik a francia nyökögésem csekély élvezhetősége. Viszont azt látom, hogy ha valaki meg akar érteni, azzal tudok beszélgetni (pl. Kinga két kedves óvónénije Veveyben). Szóval itt, és mint kiderült, egész Fribourgban az emberek kedvessége csak felszín... rettenetesen nehéz alá férkőzni... a mosolygós "ca va?" után jön a nagy semmi. Senkit sem érdekel mi van velünk valójában... Talán a második generáció már lehet helybéli. Őket talán már befogadják. Túl közel van Magyarország, és túl sok gond volt itt a szerbekkel, akik ugye szomszédaink. Nem is csoda, ha előítélettel fogadják a kelet-európai bevándorlót, legyen az akármilyen...
Szerencsére nem vagyunk egyedül. Andi rengeteget segít lelkileg, és Brooke is nagyon jó barátom lett... párhuzamosan tanulom az angolt a franciával :D... de hát nem lóghatunk folyamatosan egymás nyakán... mindenki rohan a saját élete után.
Az itt élő külföldiek befogadóak. Legalábbis az angol ajkúak. A portugálok, spanyolok, vagy inkább dél-amerikaiak külön közösséget alkotnak. Buborékokban kell élnünk, hogy ne gubózzunk magunkba.
De jó ez hosszútávon? Van esély arra, hogy otthonra találjunk itt?
Peti nem szereti a munkáját, és nem a hosszú munkaidő miatt. Nagy a fejetlenség, sokat várnak el tőle, de nem azt, amit ő igazán tud.
Mindenezek hatására úgy döntöttünk, hogy új munkát keresünk neki. Talán helyben, talán más országban, más kontinensen, de lépnünk kell. A gyerekek még elég kicsik egy újabb ország újabb nyelvének elsajátításához... sokkal több van nekik előre, mint hátra, így remélem nem jelent ez majd nekik túl nagy megrázkódtatást. Nekünk viszont túl sok van még előre, hogy már most belefáradjunk, belesavanyodjunk a (ha inkább csak érezhető, mint kimondott) kirekesztettségbe. Magyarorszán jelen állapotában sajnos nem opció. Mindenesetre azt gondolom, hogy a gyerekeknek is jobb, ha kiegyensúlyozott, boldog szüleik vannak.
Na ez jó keserűre sikerült, pedig nem akartam... mostanában hatványozottan forognak bennem ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok... talán ennek ki kellett már jönnie (kifesteni nincs elég időm).
Drukkolást elfogadok! :)
Szebb napot! :)

sulisulisuli, ovioviovi

Amióta elkezdődött az iskola Máténak, folyamatosan fáradtak vagyunk. Mindig is ettől tartottam. Már a saját iskolás éveimben sem bírtam a 7-es ébresztőt nap, mint nap... senki sem figyelmeztettt, hogy amikor gyermekeim lesznek, még korábban kell kelni, és nekem kell figyelnem a pontos érkezésre :D
És ez így megy még legalább 10-15 évig (vagy tovább)...

Na de hogy ne a nemakarokmegintfelkelni, vagy aludniakarokmég hangulat domináljon egész nap (hiszen hurrá, péntek!!!), egy kicsit a suliról...
Máté továbbra is imád oda járni. A keddi és szerdai iskola utáni bandázás (mivel Kingus ezeken a napokon Veveybe jár oviba, nem érek vissza a suli végéig, így Máté Danhoz megy, hogy ne árválkodjon egyedül a suli udvarán, minket várva) kiválóan működik. A fiúk fegyelmezetten hazasétálnak, bevonulnak a fiúszobába, és játszanak. Ezen a szerdán Sylvie (Dan anyukája) meghívta Tét, hogy ebédeljen náluk, és töltse ott a délutánt is. A megbeszéltek szerint, 4-re mentünk érte. Kávéztunk egyet, beszélgettünk (!), a törpék még kicsit hancúrozhattak, majd hazajöttünk. Klassz volt :)

Szóval a sulival minden rendben.

Az ovi kicsit problémásabb, legalábbis annak tűnik. Hétfőn és csütörtökön ugye ide jár a kicsi lány, Chatelbe. Ovi előtt szinte mindig hiszti van... tegnap reggel nem is akart bemenni a tündérkém, majd sírva, szipogva totyogott be, az óvónéni kezét fogva. Iszonyú érzés volt. Nem tudom mire véljem a dolgot. Csak nekem szól? De akkor miért csak itt csinálja? Veveyben amint levesszük a cipőt, kabátot, lánykám már el is tűnt a játékok között (igaz, ott is volt már sírás-rívás... még tavaly). Ez az ovi még nemszeretem? Idegen még? De hát tavaly is járt már ide! Azt mondja Kingus, hogy itt rosszakat mondanak az óvónénik. Ez vajon mit jelenthet? Csupán szigorúbbak, kevésbé játékcentrikus, iskolásabb az itteni nevelés? Vagy bántják a gyerekeket? Itt sem úgy néznek ki az ovisok, mint akiknek sérelmeik lennének, igaz kevesebb ölelgetést látok itt általában, mint Veveyben. Nem tudom, na. Várok még karácsonyig, hátha csak a beszokás nehéz, aztán meglátjuk... mindenesetre nehéz.
Ami viszont jó hír, Kinga is elkezdett franciául beszélni... a halandzsából értelmes beszédfoszlányok szűrödnek ki, ha nem figyel :D

Szóval az ovival kapcsolatban vannak kétségeim.

Néhány hete volt a vöröskeresztnél nyelvtanfolyami felvételi. Mindketten elmentünk Petivel. Drága párom az abszolút kezdők közé került, én egy kicsit feljebb. Kedden és csütörtökön vannak az óráink. Nekem fél 6-tól 7-ig, Petinek közvetlenül utánam... és itt jönnek a megoldandó problémák. Ugyanis Peti nem tud mindig hazaérni 5-re, hogy odaérjek a tanfolyamra (7-re is nehezen)... így már ki is kellett hagynom a második órát. Külön nehezítés, hogy csütörtökön Mátét gym-re kell vinni, szintén fél 6-ra... na ezt kell most épp megoldanom. Szóval bébiszittert keresek... az ismerőseink nagyon kedvesen foglalkoznak velünk, próbálnak segíteni. Tulajdonképpen mindenki igyekszik megtenni a tőle tehetőt, amikor kérdéssel fordulok hozzá, vagy a segítségét kérem. A francia tudásom alakulóban, különösen, hogy nap, mint nap muszáj használnom... hol telefonon kell megértetni magam, hol személyesen. Tulajdonképp még egy évem van, hogy normális szinten megtanuljam a nyelvet... Máté jövőre kezdi a valódi iskolát, ahol már tanulnom kell vele, segíteni a leckében... ezt valahogy abszolválnom kellene, így hát most megszervezem a bébiszittert, hogy legalább a kérdéseket értsem, ha oda kerülünk :)

Szóval a nyelvtanfolyam is alakulóban.

Ami meg a munkát illeti... festeGETEK, varroGATOK... igyekszem kitalálni hogyan tovább. A nap sajnos csak 24 órából áll, amiből túl sokat töltök rohangálással, internetezéssel, intézkedéssel, az alkotáson kívül minden mással... ez így nem igazán jó, nem termékeny. Kell a tér nekem is, és még nem tudom hogy teremtsem meg. Egy nap csak 24 órából áll, ebbe kéne mindent bezsúfolnom: gyerekek hurcolása, bevásárlás, ügyintézés, háztartás, főzés, testedzés, barátozás, játszóterezés, játék, nyelvtanulás, és persze varrás, festés, alkotás, esetleg karrierépítés (na de ez a legkérdőjelesebb)... mások is megoldják valahogy, nekem is sikerülni fog. Valahogy... :)

Szóval az élet akkor szép, ha mozgalmas :D

Le Moléson

A szombat esti buli után, mikor is Andiék tették nálunk tiszteletüket, és végre szomszédságtól, és ezáltal  korlátozásoktól mentes, felszabadult estét tölthettünk együtt, borsólevest, rakottkrumplit, és kakaós sütit eszegetve... szóval a szombat esti buli után vasárnap későn ébredtünk. Ahogy egy rendes vasárnap reggelhez illik. A kiadós reggelit követően (amit nagyrészt Peti fogyasztott el), 11 óra tájékán kocsiba ültünk, és elindultunk valamerre. Merthogy nem tudtuk, hogy hova is tartunk, csak az irányt lőttük be. A gyerekek kocsiba szunnyadásától tartva még az egyórányira lévő Chateau d'Oex-ig sem utaztunk, hiszen utunkba akadt Moléson hegye.

Mint kiderült, ez egy igen kedvelt, sokak által látogatott sí, illetve túra-paradicsom... mikor mi.
Funiculairrel mentünk fel az 1100 m magasságban fekvő (pont, mint az előző lakhelyünk, Les Paccots) Moléson-sur-Gruyérey-ből 420 métert, Plan-Francey-ig. Ott aztán a túlzsúfolt siklóból áttelepültünk a téléphérique-be (kabinos felvonó), ami felrepített minket a felhőkbe burkolózott, több, mint 2 km magas Le Moléson csúcsára.

Szerencsétlenségünkre szó szerint felhőkbe burkolózott a hegytető, így hiába caplattunk föl a törpékkel a 2055 méteren lévő kilátóig, jóformán az orrunkig sem láttunk.

A késő őszi hidegben kezünk-arcunk majd lefagyott, így bemenekültünk a hegytető éttermébe. Az isteni illatoknak (fondue) fittyet hányva kortyolgattuk el a kakaó, és tejeskávé adagunkat, majd ismét felkerekedtünk, hogy visszakecmeregjünk a kocsihoz.

Szerencsére, vagy "ezamiformánk" alig 100-150 méterrel lejjebb érve már szikrázó napsütéses idő köszöntött ránk (persze a hegytetőt is elhagyták a felhők, kristálytiszta kilátást nyújtva az éppen körbetekinteni szándékozó turistáknak).

Innentől Kingus helyenkénti hisztijétől, nyafijától eltekintve majdhogynem sima út vezetett lefelé. Azért persze simának a legnagyobb jószándékkal sem lehetne nevezni... sziklákon, kavicsokon, göröngyökön kellett át vezetett az utunk, hol könnyebb, "Kingátnyakbancipelős", hol kicsit rázósabb terepen, de tulajdonképpen valóban zökkenőmentesen jutottunk vissza a faluba.

A 900 m aláereszkedést 4 és fél óra alatt tettük meg. Apa marha sokat cipelte kicsi lányát a nyakában (így ma rettentő izomlázzal ment munkába), ami sokkal jobban megviselte, mint a péntek délutáni, szintén 4 órás kerékpározás, amit a főnök vezetésével, Vevey - Mont Pélerin - Vevey - Les Pléiades (ami a maga 25 km-ével bakfittynak tűnik... na de nézzük meg a szintkülönbségeket: 383m - 1080m - 383m - 1348m) útvonalon tett meg.

Viszont a lényeg: iszonyú jó volt végre újra túrázni egy kicsit, friss levegőt szívni, nézni Mátét, ahogy élvezi a felfedezést, a saját erejét, ahogy érzi, hogy képes kilómétereket gyalogolni minden megerőltetés nélkül. Együtt lenni, Kingus fel-feltörő hisztijét kisebb-nagyobb erőfeszítéssel legyőzni, és végül boldogan célhoz érni. Fáradtan beülni a kocsiba, látni, hogy a gyerekek egy pillanat alatt álomba zuhannak, hazaérni, este főzőcskézni, eszegetni.
Az este további része már a szokásos mederben folyt... :)