állatkert

Elhatároztuk, hogy végignézzük a svájci állatkerteket... na jó nem... azért voltunk megint egyben 2 hete. Bernben. Isteni állatkert a város közepén! Az erre járóknak feltétlenül ajánlom!!!

láz

Szombaton mindig kirándulni megyünk... kivéve, ha egyik gyerek beteg, mint most. Kinga hét elejétől fogva köhécsel, náthásodik. Itt 38,5-ig nem beteg egy gyerek, így megy oviba-suliba. Így tettünk a kicsi lánnyal is. Csak péntekre lett nyamvadtul. Egész délelőtt egy óvónéni ölében ücsörgött. Tehát szombaton nem mentünk kirándulni. Különösen, hogy délelőtt elértük a betegség-határt... 38,5.
Andiékkal már pár napja megbeszéltük, hogy a délutánt együtt töltjük. Végülis egy rövid séta nem árthat. Átautóztunk Mollie-Margot-ba, és elsétáltunk a nagyszülőkhöz, akik ilyen tájt fenyőfákat árusítanak. A rövidke "túra" után Andiéknál palacsintáztunk. Isteni mindenfélével töltött palacsintákat fogyaztottunk nagy élezettel, majd a gyerekek elvonultak, mi meg beszélgettünk. Egyszercsak Kingus reszketve kuporodott az ölembe... 37,5... magamhoz öleltem, betakargattam, elaludt. Fél órán belül egyre hangosabban szuszogott, kicsi teste lángolt... 40 fok! Én enyhe pánikba estem, Andi rutinosan eresztett hűtőfürdőt. Kicsilány azonnal vetkőzni kezdett, és már mászott is befelé. Hihetetlen mennyire tudják mi a jó nekik! Legalább fél órát pancsizott az alig langyos vízben... legózott, játszott... egyre vidámabb lett. 38,5 :)
Vasárnap a fiúk kettesben mentek kirándulni, a lányok otthon maradtak... én varrtam, Kingus Dóra kalandjait követte. Estére sokkal jobban lett. Hajnali ébresztő, lázcsillapító, majd aludt reggelig. Itthon marad még pár napig, de határozott javulás mutatkozik... bár a romlásnak sem voltak előjelei :(

egy kis nosztalgia

Máté tegnapi ébredése sok-sok régi fotó átnézéséhez vezetett. A gyerekek nagyobbak lettek, ezzel nincs is gond... együtt vagyunk, jól vagyunk... a lakásunk azonban még mindig messze van, és időnként nagyon hiányzik az évek alatt általunk kreált miliő, amit itt újra kéne teremtenünk valahogy. A kertről ne beszéljünk, külön fájdalom :D
A teraszt szintén kihagynám... majd ha lesz megint :)
Viszont a gyerekszoba nagyon a szívemhez nőtt... én is szerettem ott tölteni az időmet, hát még a gyerekek. Van róla néhány kép... nem igazán jók, de a hangulat felidézésére megfelel.
Előbb-utóbb a lakás többi részéről is teszek fel képet, csak még meg kell találnom azokat is :D

anyu menjünk haza!!!

Máté ezzel ébredt. Nem mondom, eléggé összekavarta bennem az elmúlt hónapok kemény lelki tusái, és önmegmagyarazásai által megszerzett nyugalmamat. Most akkor mi van? Tegnap este még egy barátomnak ecseteltem skájpon, hogy egyre jobban érzem itt magam, nem nagyon vágyom haza, és az otthon felépített élettér itt is pótolható, de legalábbis a mérleg másik oldala, ahol a hazamenetel kérdése áll, erősen gyengülni látszik, főleg az itteni létbizonyosság, és jobb kilátások ellenében... ezek szerint mégsem. A Szentendrén töltött harmincvalahány évet nem lehet ilyen egyszerűen elfelejteni... persze nem is kell, csak megkönnyítené a dolgomat.

Szóval most nem tudom mi van. Persze haza nem megyünk... nem lenne sem ésszerű, sem megalapozott lépés. A gyerekek jó helyen vannak, egy-két  idegen nyelv elsajátítása mindenképpen csak előnyükre szolgálhat, a világlátásuk is nyitottabb lesz, a későbbiekben is több lehetőség állhat előttük. Az sem baj, ha mi is szerzünk néhány barátot, ismerőst, munkakapcsolatot. Petivel beszélgettünk erről minap... otthon jó volt. A megélhetésen kívül semmi gondunk sem volt... na de az azért elég gáz, hogy az volt... és persze mi lenne most? Hogyan boldogulnánk, ha az apeh csak szívná tovább a vérünket, adósságok nyomnának agyon? A közhangulatről nem is beszélve.
Egy szó, mint száz, jó helyen vagyunk... a lakáskérdés meg csak megoldódik valahogy...

Ja, és a mosógép isteni!!!! Százezerszer könnyebb lett a dolgom! Az 5 emelet, a mindennapi feljövetellel kapcsolatos küzdelmek viszont maradtak... remélem hamar kinőjük ezt is. Mire találunk másik lakást, már szinte nem is fog kelleni :D Persze ez csak vicc volt :D

A munka terén is vannak változások... hazai gyártónak közvetítek, kvázi szakmai tolmácsolás, kapcsolattartás, felügyelet :)
Varrok is... bohócdoktor-alapítványnak... eddig egyszer varrtam belső zsebeket, de holnaptól elvileg lesz már dekorációs varrás is. Ez egy elég jó kezdet :)
Egyébiránt a saját kreálmányaimmal is kereskedek... bevittem egy boltba mindet, amit az utóbbi időben készítettem... kíváncsi vagyok, eladtak-e már belőle valamit. Elvileg a karácsony előtti időszakban mindent megvesznek a népek... ha egy sem megy el az én dolgaimból, csak azt jelentheti, hogy nem jók... vagy nem jó helyen vannak. Na de ez ki fog derülni... remélem nem kell elkeserednem :)

otthon

Otthon voltunk az őszi szünetben. Itt minden szünet 2 hetes, ami remek alkaloma hazarándulásra. Előre egyeztettük a Gotthárdi Mamával, hogy gyereknyaraltatás lesz nála kerek 1 hétig!
Okt. 14-én, pénteken indultunk Vevey-ből, amikor apjuk befejezte az aznapi munkát, azaz kb. este 6-kor. Szinte kibírhatatlanul hosszú autózást követően hajnalban érkeztünk haza. Mama hihetetlen boldog volt, csakúgy mint a törpék. Amikor vasárnap Petivel ismét kocsiba ültünk, csemetéim egy könnycsepp nélkül búcsúztak... én idegesen fészkelődtem székemben hazafelé, lelkiismeretfurdalás gyötört: anyafüggő kicsi Kinga nem túl kicsi egy anyától független nyaraláshoz??? Az idő meghozta a választ: áááá dehogy!

Peti kedd hajnalban repült Milánóba melózni, és onnan már vissza Vövébe...
Szerdától én hihetetlen kényeztetésben vettem részt: Katival mentünk wellnessezni... jóóóóóóó volt!!!
Pénteken mentem haza, kipihenve, feltöltődve, majd azon melegiben el is indultam a gyerekekért, Gotthárdra. Anyu bulival készült szombat délutánra... az egész régi társaság összegyűlt szentendrei rezidenciánkon. A buli előkészületeiben nem kellett részt vennem, igazoltan voltam távol: csak aznap délutánra értünk haza a törpékkel.

Ezután még egy hetet töltöttünk otthon... barátnőztünk, én moziztam, gyerekek dédiztek, sőt, még Palotás Petra könyvbemutatóján is voltam Zituval, ami nagyon jó volt, részben a jó kis csajos este miatt, másrészt az esemény hangulata miatt. Ráadásul amikor elkezdtem olvasni Petra könyvét, kiderült, hogy egy nagyon jól megírt, szórakoztató irományt tartok a kezemben. :) Végre hosszú beszélgetésbe mélyedhettünk Zituval, egy ízletes görögös vacsora mellett. Eljött velem Szentendrére is, hogy kicsit élvezhesse gyermekeim társaságát :)

A szombat indultunk haza. A reggelt hajfestéssel kezdtem, majd szakadatlan pakolással folytattam. Sikerült megint úgy feltölteni amúgy nem kicsi autónkat, hogy nem láttam ki a hátső ablakon. Amikor végre elindultunk, beugrottunk még a doktor néninkhez receptért, ugyanis Máté időközben összeszedett egy jó kis köhögős vírust. A recepttel elrohantunk a Corába, majd miután kiderült, hogy a Rectodeltet hűtve szabad csak tárolni, amihez a patikustól kaptunk egy pofás hűtőtáskát (köszönöm!), beugrottunk a boltba fagyasztott spenótért, hűtőakku gyanánt. Végre valóban elindulhattunk vissza, Kinga hazája felé... kicsi lányom ugyanis számtalanszor elismételte magyarországi tartózkodásunk idején, hogy ő már bizony szeretne hazamenni, az ő hazájába, mert ez Gotthárdi Mama hazája, meg Nana hazája, sőt még a saját lakásunk sem az ő hazája, hanem Pannikáé. :) :(

Szóval kifelé robogtunk az országból, GPS nélkül, a (majdnem) ismeretlenbe. Münchenbe, a szállodába persze közel gond nélkül odataláltunk...kisebb-nagyobb megszakításokkal "csak" 7 és fél óráig tartott a kb. 705 km. Becsekkoltunk, felmentünk a szobánkba, ahol is rájöttem, hogy egy-két dolog a kocsiban maradt. Gondolkodtam hogyan is kéne megoldani, hogy a gyerekeknek ne kelljen lejönniük velem... ha a kártyát kiveszem a helyéről, elalszik a lámpa, kikapcsolódik a tv... két csemetém vak sötétben marad, amit nem hiszem, hogy túl sokáig tűrtek volna hang nélkül, a lelki vetületéről nem is beszélve. Szóval más megoldás kellett... ha bent hagyom a kártyát, akkor én nem tudok bejönni. Ha kopogok, Máté meghallja, és megy ajtót nyitni... ez jó... igenám, de az ajtó olyan nehéz, hogy egy közel 5 éves gyerek megmozdítani sem tudja, kívülről meg nem lehet segíteni amíg legalább résnyire ki nem nyílik... ez sem jó. Tehát mégiscsak fogtam a pizsamás gyerekeket, és lecaplattunk mindannyian a parkolóba. Felkaptam a szükséges esszcájgot, és visszamentünk. Minek kellett ezen ennyit agyalni? :D

Reggel nem kapkodtunk, kényelmesen indultunk reggelizni. Na de amire nem számítottunk, az a tömeg... annyian voltak az étkezőben, hogy szinte mozdulni nem lehetett. Nem volt mit tenni, mentem elintézni a felolvadt spenót pótlását (az olvadásnak a hűtőtáska látta kárát, ugyanis a spenót kifolyt, szép mocskoszöld foltot hagyva maga után :D)... kaptam is egy zacskó jeget! Na ez tuti volt hazáig!!!
A hűtés megoldása után ismét reggelizőhelyet kerestünk... két kedves német hölgy mellett ültünk le. A gyerekek nagyon édesek voltak, nevetgéltek, hancúroztak, úgyhogy szomszédaink remekül szórakoztak. Mire kezdett melegedni a helyzet, már be is fejeztük az étkezést, így felkerekedhettünk, hogy folytassuk utunkat.

Fél 11 körül keltünk útra. 5 percen belül álló dugóban találtuk magunkat... miután végre kikecmeregtünk, egy darabig egész jó tempóban haladtunk. A GPS hiánya csak St-Gallen felkutatásánál jelentett gondot, ugyanis nem találtam. A 15 km hosszú alagút Arlbergnél már erősen gyanús volt, így Peti telefonos segítségét igénybe véve, visszakanyarodtunk. A röpke másfél órás kitérőt követően simán megtaláltam a határátkelőt, így immár magabiztosan haladhattunk svejci utakon a Genfi-tó irányába. Néhány dugó, és rövidke eltévedésünk következtében a második napi 520 km 680-ra duzzadt, amit majd 9 és fél óra alatt sikerült megtennünk. Vidáman, ám hullafáradtan kászálódtunk ki a kocsiból, végre megérkeztünk... jó volt látni apát, jó újra itthon (ha talán átmeneti is). :)