ügyelet

Minden kedd és szerda délelőttöm füldugulással telik. Kingát ugyanis ilyenkor viszem Vevey-be oviba... a közel 700 méteres szintkülönbségtől a délelőtti süketség ront rám. Mindez jelenleg náthával megspékelve... közelítek a legendás három majomhoz: nem látok, nem hallok, nem beszélek. Fura, idegesítő állapot ez. Viszont amikor dolgunk végeztével visszatérünk a hegyekbe, a tengerszint feleti magasság növekedésével érzékszerveim is szépen fokozatosan visszatérnek eredeti állapotukba... ilyenkor érzem, ahogy a torlaszok oldódnak, tisztul a világ.

Tegnap este Máté egyszercsak kijelentette, hogy dugulás van... a fülében... aztán meg, hogy fáj. A kezdeti pánikot leküzdve azonnal S.O.S. jeleket adtam le a fészbúkon... a gyors válaszok kivesézték a fülfájások mibenlétét, gyors házi gyógymódokat javasolva. A sómelegítésre magam is emlékeztem régenvolt gyerekkoromból, ahogy nagyi ágyán fekve egy csomag sóval melegítem fájó fülecském... hát alkalmaztam. A gyors segítséget a meggymagpárna felmelegítése jelentette... segített. Közben melegedett a só... mikróban, pamutzokniban. Legalábbis azt hittem abban. A mikró megcáfolt... a zokni szétolvadt, helyes kis műanyag lappá zsugorodva. Mikró pucolás, só jénaiba, be a sütőbe, majd végül zokniba töltve kicsi fülfájósom fülére. Pár percen belül ordítás... a melegítés sem használ. Lefutok szomszédasszonyhoz, hova kell ügyeletre menni... szerencse, hogy a napokban jót beszélgettünk, mivel így, ugyan sárkányként nyitott ajtót, végül mégis segített... irány Vevey, a már jól ismert szamaritánus kórház ügyelete. Elindultunk. Apa itthon maradt Kingussal. 

Az autópálya előtt látom, hogy Té alszik... megfordulok, irány haza. Épp beparkolok, amikor a kis betegecske gyerekecske csodálkozva kérdezi meg: Miért jöttünk haza?... Ezzel a lendülettel indultunk el megint, az eredeti terv szerint. A körház utcájába kanyarodva kicsi lelkem hasfájásra panaszkodik. Ablak leereszt, villámgyors parkolás... a róka mégis kijött... Gyerek kicsit letörölgetve, de átázva ül a kórház előtti padra, amíg elrohanok rendes parkolóhelyért. 2 perc múlva már a bejárat felé tartunk. A rókás pulcsit lecseréltem a pufi mellényemre... fiacskám félterpeszben közlekedik a térdig érő mellényben, és a vizes nadrágban. Az épületbe érve megszabadítom az ázott ruhadarabtól, majd fel a gyermek-ügyletre. Vert seregként érkezünk, csapzottan, hiányos ruházatban. Félig franciául, félig angolul elmagyarázom miért is jöttünk. Közben felhívom férjet, hozzon ruhát a törpének. Amikor megérkezik, leszaladok, míg csemetémet a vizygálóba kísérik. Pár perc, és már én is vele vagyok. Máté a vzsgálóasztalon vacog alsógatyában, zokniban... Rutinvizsgálatok elkészülnek, felöltöztetem, ölembe veszem, majd várunk... sokat... csöppségem alszik az ölemben. 2 órát ücsörögtünk a kis helyiségbe "zárva", amikor fél 12 körül megjelent egy fiatal doktornő. Megvizsgálta... a korábban kapott Algifor hatására már hűlt helye sincs a fülfájásnak. Megvizsgálja a kómás kisfiút... fülgyulladás... Algifor kúra, mivel nem szoktak antibiotikumot adni azoknak, akiknél csak egyszeri tünet a fülfájás. Éjfél körül értünk haza. Máté végigaludta a tortúrát, én hullafáradtan, és hasonló tünetekkel felszerelve kerültem végül ágyba.

Reggelre kicsi hősömnek kutya baja... rajtam kitört a kétoldali orrdugulásos nátha, enyhe fülfájási hullámokkal. Szép az élet! :)

visszaút

Április 20-án indultunk vissza. A búcsúzás nehéz volt. Nagyon nem akartam visszajönni, ami egyrészt meglepett, másrészt nyomasztott... a hangulatomtra mindenképp rossz hatással volt. A lakásból kilépve majdnem elbőgtem magam. A gyerekek az utolsó hetet a gotthárdi mamánál töltötték. Kettesben, egy nagymamával megspékelve indultunk hát értük, hiszen Nana is szeretett volna elköszönni tőlük.... mégegyszer :)
Gotthárdon töltöttünk egy éjszakát, majd szombat délelőtt dokilátogatás, szuri, végül ebéd, és délután kettes indulás. A gyerekek félig szomorúak voltak, félig örültek, hogy "haza" megyünk. Ők sokkal könnyebben szakadtak el... nekik sokkal kevesebb emlékük fűződik kishazánkhoz. Nekem nagyon hiányoznak a barátok, a család... még mindig, és folyamatosan :)
Egy hazautazás mindig feltépi a sebeket. Itt, vagy akárhol máshol sosem lesz olyan, mint régen, otthon. Csak a gyerekek miatt éri meg! Kinyílt előttünk néhány kapu, amiken be kell menni. Újabb, és újabb lehetőségek, és kérdések merülnek fel, más problémák adódnak. Vannak könnyebb, és vannak nehezebb időszakok. Az otthoni életünk nehézségei más formában jelennek meg, amikre válaszokat kell találnunk. A gyerekek miatt megéri, mindig erre kell koncentrálni... nem szabad a múltban élni, sem otthon, sem máshol. A régi, unásig ismételt közhelyeket kell szemünk előtt tartani, hogy előre tudjunk nézni, sohasem vissza. A visszatekintés csak rövidke látogatás kell hogy legyen. A jelenben kell az állandó tartózkodási helyünket megjelölni, miközben az ablakon a jövőbe bámulunk... nagyon nehéz nekem mindig ez az első pár nap, hét. Vissza kell térnem a "máshová", ahol mások életét kell élnünk. Nagyon nehezen szánom rá magam ilyenkor a hétköznapokra. Vissza kell rázódnom, hogy a gyerekek lendületével lépést tudjak tartani.
A megérkezés döbbenete nem könnyítette meg a dolgot. Éjjel kettőkor futottunk be a ház elé. A hó nagyrészt elolvadt, de 5 fok alatt volt a hőmérséklet. A lakásban 12 fok fogadott, így a törpékkel összekucorodva aludtunk, dupla paplan alatt. Reggelre aztán megint leesett a hó. Sírógörcs helyett csendes beletörődés, és elvágyódás kerített hatalmába. Az április végi tél, és hó nem tesz boldoggá. Költözni szeretnék, egyre határozottabban. Csak a gyerekek miatt éri meg ez az egész. Tudom, hogy mi sosem fogjuk magunkat itt otthon érezni, még ha megszokjuk is. Ők viszont már talán itt eresztenek gyökeret, ami egyrészt megnyugtató, másrészt elkeserítő... a nagy magyar valóságnak már nem lesznek részesei, Szentendre nem fog nekik jelenteni semmit.
Meg kell keresnem itt is a hétköznapi boldogságadagjaimat, hogy ne besavanyodott negyvenes legyek, mint a sárkány, alattunk.
Dolgozom rajta, ígérem. Most viszont még egy kicsit őrlődök magamban. Lehet, hogy azért dolgoznak itt is annyit az emberek, azért rohangálnak ide-oda, azért nincs idejük senkire a családjukon kívül, azért ragaszkodnak a percre beosztott menetrendjükhöz, mert ezek nélkül önmagukkal kellene szembenézniük? Látniuk kéne a savanyút legbelül? Hát én egyenlőre ezt teszem, és nem tetszik... Keresnem kell olyan dolgokat, amik engem is szétapróznak, beosztanak, és nincs időm kibámulni az ablakon, a havas tájra... április végén... :)
És még egy gondolat... szomorú, hogy el kell jönnünk ahhoz otthonról, hogy ne a mindennapi élet gondjai nyomasszanak, ne a létbizonytalanság tegyen rossz kedvűvé... hanem az idegenség... na de ez orvosolható... remélem :)

És egy kis változás röpke néhány órával később...
Elkísértük Mátét a buszhoz... ma kivételesen eljött mindkét kedvenc anyuka... ők is csemetéiket kísérték. Nagy örömmel üdvözöltük, majd kölcsönösen biztosítottuk egymást afelől, hogy márpedig ilyenkor ez a hó sok(k), és már unjuk :D Tavaly márciustól már gyönyörű idő volt... szóval van még remény :)
Isteni volt annak felismerése, hogy nem vagyok egyedül a nyűglődésemmel, Allison (az angol anyuka) is megértette, hogy miért is volt nagggyon jó otthon, a barátok között.
Mindennek betetőzése képpen kisütött a nap is, a reggeli hónak már szinte nyoma sincs, ahogy a reggeli búbánatom is olvadóban :) Talán mégiscsak szép az élet... különösen, ha úgy osztjuk be az időt, hogy akkor legyünk itthon, amikor sárkány-bárkány nincs :D

Kinga 3 éves

Az indulás időpontja egészen csütörtök kora délutánig bizonytalan volt.  A tíz napja rendelt, raktáron lévő nyári gumik nagyon nehezen jutottak el hozzánk, így az autó nyáriasítása (a beígért gyönyörű idő reményében) csak halasztódott... végül csütörtökön kora délután csak kiszállították, így a gumis csak fel tudta szerelni, mi meg este 7-kor csak el tudtunk indulni kicsiny hazánk felé. Már az út elején megállapodtunk abban, hogy Münchenben töltjük az éjszakát, hisz így talán nagyobb biztonsággal jutunk haza. Az úton végig zuhogó eső kísért. A 6 órás éjszakai szállodázást követően reggel 8-kor már újra a kilómétereket faltuk... kisebb-nagyobb dugókban álltunk, de szépen lassan hazaértünk. Így pénteken délután 5-kor már Szentendrén voltunk. A kullancs-oltás beadása végett orvosvadászatba kezdtünk, hiszen információink szerint 2 héten belül be kéne adni az emlékeztetőt, hogy legyen hatása... mi meg pontosan 2 hétig leszünk itthon. Kata segítségével egy éppen Pomázról Leányfalura hazaigyekvő nőgyógyász ismerős megállt a házunknál, hogy közösen kiokoskodjuk hogy is működik ez... arra jutottunk, hogy ráérünk arra még, így a szúrás elmaradt, Kinga megmenekült. :)

Két órával később már egy rockbuli felé tartottunk... Peti régi bandája zenélt, a Missycage. Én fotóztam, legalábbis igyekeztem elfogadható képeket készíteni... egy-kettő egész pofás lett, de azért van még mit tanulnom. A buli végére én a fáradtságtól, Peti a sörtől kipurcanva hagytuk el a Tündérgyárt. Éjfélkor már otthon is voltunk... hiába, nem vagyunk már a régiek. :D

Szombaton nem keltünk hajnalban. Kinga szülinapi bulijára készültünk... nem vittük túlzásba: Lidliben bevásárlás, majd a Surányitól torta (csókolom, répatorta van?... volt :)) A vendégek délután három körül kezdtek szállingózni. Isteni spontán-ízű összejövetelnek sikeredett. Fantasztikus volt, hogy bár a barátaink nem ismerték egymást (voltak, akik már találkoztak nálunk a nyári bulin egyszer), mégis teljes összhangban telt az este... kivétel nélkül mindenki jól szórakozott, ezt állíthatom. Bizonyságul álljon itt az a néhány fotó, amit elkattintottam... merthogy tényleg kb. összesen ennyi készült... nem kellett pótcselekvéshez nyúlnom, hiszen más dolgom volt: buliiiiiiiii!!!!!!!!! A gyerekek tomboltak, milliónyi apró lábacska dübörgött végig a lakáson, hangos kacagások, elmélyült építkezések, szivacskorong zuhatag, párnacsata... a felnőttek (legalábiis életkoruk alapján) esetében ez borozgatás, evés, beszélgetés, és röhögés formájában nyilvánult meg. A sárkánymentes övezet felszabadító érzés! Főleg remek barátok társaságában! Köszönjük, hogy itt voltatok!

Vasárnap családilag ünnepeltük a kicsi lányt, és a húsvétot. Nagynéném isteni ebéddel várt minket, a gyerekek csokitojásokat kerestek a kertben, majd szülinapoztunk... most ugyan nem 5-ször, és 3 nyelven énekeltük el a szülinapi dalt, de Kingus így is repesett a boldogságtól, és kötelességtudóan fújta el a gyertyáit. Ismét általános megelégedéssel fogadták a kakaós sütimet... így aztán tényleg nem kell cukrász fenoménné válnom... ez kitart, amíg élek :D

A húsvéti locsolkodás kimerült András és Samu látogatásában... szerencsére :D Kingus, a kis virágszál még elég harmatosnak érezte magát ahhoz, hogy maga helyett a szülinapi százszorszépét locsoltassa meg a fiúkkal. Most meg Nana vitte el őket további csokitojások felkutatására... mi meg ülünk itthon kettecskén, nyugiban, a tv-ben meg a Nagy durranás megy...
Kellemes Húsvéti Ünnepeket... Sophie Marceau, és Belmondo örökbecsű klasszikussá vált filmje alapján :)

heti relax

Amióta elköltöztünk a hegyekbe, keddenként nem mosásssal telik az időm, inkább gyermekfuvarozással. Ugyanis Mátét Chatelbe visszük suliba, Kingát meg továbbra is hordjuk Vevey-be, a régi kedves "Zöld egér" oviba, ahol Evelyn, és Andrea szeretettel töltik meg a napunkat... ez az az ovi, amit még tavaly találtunk Máténak, és most Kinga lett az utódja... ez volt az egyetlen hely, ahol elkezdhettünk integrálódni. Ugyan csak heti 2x2,5 óra, mégis felüdülés nekem, boldogság a gyerkőcöknek. A két óvónéni állandó, és őszinte mosolya, nagyon elfogadó, és bizalomkeltő hozzáállása azóta egy kis szigetet jelent nekem is, ahol meghallgatnak (ha el tudom magyarázni amit akarok), és segítve, barátian fordulnak felém is. Nem követelőznek, nem utasítanak, nem kérnek számon, csak adnak. Karácsonyra vittem nekik saját medált, ami ma Andrea nyakában fityegett... hihetetlen öröm volt látni, hogy viseli... :)
Szerencsére a szülők között is vannak olyanok, akikkel lehet barátkozni, beszélgetni, mert ők is érdeklődnek.
No hát most ott van Kingus... játszik, alkot, táncol, és ugrál, énekel, és mesét hallgat... és közben tanulja a franciát, a barátkozást, a közösségi létet.
Ez a 2 óra nekem is lehetőséget ad egy kis egyedüllétre. Ilyenkor rendszerint beülök a Manorába, ahol 6 frankért finom, és bőséges reggelit veszek magamhoz, miközben általában a francia leckémet írom, tanulom... hátha sikerül egy kicsit nyitnom erre a világra, amibe majd másfél éve csöppenünk.
Ma azonban lazulok... itt ülök az étteremben, reggelizek, és iszogatom a tejeskávémat. Mivel az isteni eledel mellé ingyen WiFi is jár, ma kivételesen magammal hoztam az irodámat, és itt folytathatom a svejci mesét.
Jó reggelt! Szép napot!

közös hétévége

Számos apátlan hétvége után (amik nem mellesleg lehetővé teszik, hogy hites uram is velünk tartson a húsvéti hazaúton) végre együtt tölthettünk két igen tartalmas napot, amit fotókkal tudok bizonyítani :)

Szombaton kisebb készülődési huzavonát követően indultunk neki az utólag meggondolatlannak ítélt biciklitúrának. Tőlünk szint csak gurultunk végig Montreaux-be (majdnem 20 km), majd visszatekertünk a tóparton Vevey-be, ahol egy családi pizzát, és némi fagylaltot vettünk magunkhoz, amíg Kingácska az újonnan beszerzett féláras csodautánfutóban alukált. A nap ragyogóan sütött, a tó csillogott, ahogy Máté szeme is... Kingáé nem, ő aludt. Késő délután indultunk a Funiculair-hez, amivel felvitettük magunkat, a bicikliket, meg az utánfutót Mont Pelerin-re, hogy onnan csuroghassunk vissza Chatel-be... legalábbis így terveztünk. Igen ám, de a Chatel felé vezető biciklis útvonal tartogatott elég izzasztó meglepetéseket. Hullámvasutas érzésünk is lehetett volna, ha közben nem a saját lábunk erejére támaszkodva kellett volna feljutnunk a dombtetőre, hogy a túloldalon legurulhassunk... amikor meg már örültünk, hogy na, itt a vége, újabb emelkedő örvendeztette meg szívünket... azért kisebb-nagyobb szitkozódások, és bringatologatás után csak legurulhattunk a hegyünk alján elterülő városkába... ahonnan az eredeti tervek szerint hazabicikliztünk volna. Na hát ez az, amit nem tettünk... a gyerekek, és én a chatel-i játszótéren letáboroztunk, hogy ott várjuk meg, míg apa, a kemény hazateker, és visszatér értünk négy keréken. Apa, a hős tette kötelességét, és alig 50 percnyi várakozás után begurult a Sharannal a parkolóba, hogy megmentse viháncoló gyermekeit, és addigra jégkockává fagyott nejét.

ez pár napja készült, de szintén a tóparton

ezek nem ők, csak hintáznak, és jó... 

a többi stimmel :)

Az este ehhez képest eseménytelenül telt, se radiátorról leugrás, se egyéb balesetek nem tarkították. Én szokásomhoz híven belealudtam az altatásba, és úgy két óra elteltével vánszorogtam a hitvesi ágyba, majd, mint akit agyonütöttek horpasztottam tovább, a nyilalló izomlázról tudomást sem véve... így jó ez :)

Vasárnap reggel azonban már frissen, fiatalosan pattantunk ki az ágyból, hogy le ne maradjunk újabb kalandjainkról. A 9-es ébredésemet követően szinte azonnal, alig két és fél óra elteltével nyakunkba vettük az erdőt, hogy ezúttal a gyalogtúra örömeinek hódolhassunk. Az erdő gyönyörű, a hó olvadozik, a ruházat megfelelőnek bizonyult, és ezúttal sem hagytam itthon a fényképezőgépet. A sípályákhoz átsétálva havasi gyopárt fotóztam, majd kerülőúton indultunk hazafelé a sportérték szem előtt tartása végett. Allisonék háza felé levágtuk az utat, így kicsit alkalmunk nyílt közösségi kapcsolatainkat is ápolni. Allison kijött az erkélyre, átkiabáltunk egymásnak néhány üdvözlő szót, majd haladtunk tovább... néhány házzal odébb a buszmegállós svejci családdal találkoztunk, akiknek a nevét képtelen vagyok megjegyezni, de végtelenül kedvesek, fiatalok, két törpével bírnak, és a nagyobbik, a lánykájuk, Máté barátja... szívet, és egy Verdát rajzolt néhány héttel ezelőtt a mi kis házi donhuánunknak. Egy szó, mint száz, beszélgettünk, szomszédoltunk, élveztük a codás napsütést, majd hazabattyogtunk. Én jó uram rántott sajtott készített, jól beebédeltünk, majd bicajozni indultunk... na nem mi, ezúttal a csemetéinkre bíztuk a feladatot. Máté nagy lendülettel ült a bicajára, és elindult... csak később vette észre, hogy nem volt rajta a pótkerék... és már meg is tanult kerékpározni... ilyen egyszerűen. Úgyhogy fogtuk magunkat, és bevágódtunk a családi járgányba, hogy egy sík, és kavicsoktól mentes terepen tökéletesíthessük elsőszülöttünk frissen szerzett tudományát. Ismét Chatel, a Migros parkolója... itt aztán kis csibészem aztán karikázhatott fel-alá, apája görkorizhatott végre, anyája meg fotózhatott kedvére... a hugica körülöttünk sertepertélt... hol lábhajtányát hajtotta, hol kavicsozott, hol a guruló családfő karjaiba kérte fel magát, hogy együtt száguldhasson ő is a fiúkkal. Végül Máté elfáradt, ledobta a védőfelszereléseit, és hazavezényelte a csapatot. A hegyen érve már kipihenten rohant a játszótérre, míg kishúga a kocsiban aludt, anyája meg a számítógépet püfölte otthon. A játszóterezésnek aztán a csúszóhintán végrehajtott bravúros, ámde a földön végződő hátraszaltó vetett véget, mely jelezte az ifjú titán fáradtságát. Miután hazatértek a legények, a hercegnőt az erkélyre szállították, ahol egy zsákfotelbe, és két vastag takaróba bugyolálva aludta át a következő másfél órát. Itt következett a nap legkevésbé izgalmas része: a takarítás... apa az autót készítette fel a húsvéti hazaútra, mi meg a lakást a holnapra :)
Később még egy kis dínós társas, rövidke kártyázás, és egy epizódnyi Tappancs dínó (Őslények országa c. örökbecsű klasszikus) után fél 10 magasságában végre ágyba dugtam a törpéket, hogy ismét bealudhassak közöttük, altatás gyanánt...
A képeket azonban még korábban előkészítettem, így most, átvánszorogva saját fekhelyemre, kötelességtudóan, és némi lelkiismeretfurdalással blogolok... és fűszerezek fotókkal :)
Jó éjt!