visszaút

Április 20-án indultunk vissza. A búcsúzás nehéz volt. Nagyon nem akartam visszajönni, ami egyrészt meglepett, másrészt nyomasztott... a hangulatomtra mindenképp rossz hatással volt. A lakásból kilépve majdnem elbőgtem magam. A gyerekek az utolsó hetet a gotthárdi mamánál töltötték. Kettesben, egy nagymamával megspékelve indultunk hát értük, hiszen Nana is szeretett volna elköszönni tőlük.... mégegyszer :)
Gotthárdon töltöttünk egy éjszakát, majd szombat délelőtt dokilátogatás, szuri, végül ebéd, és délután kettes indulás. A gyerekek félig szomorúak voltak, félig örültek, hogy "haza" megyünk. Ők sokkal könnyebben szakadtak el... nekik sokkal kevesebb emlékük fűződik kishazánkhoz. Nekem nagyon hiányoznak a barátok, a család... még mindig, és folyamatosan :)
Egy hazautazás mindig feltépi a sebeket. Itt, vagy akárhol máshol sosem lesz olyan, mint régen, otthon. Csak a gyerekek miatt éri meg! Kinyílt előttünk néhány kapu, amiken be kell menni. Újabb, és újabb lehetőségek, és kérdések merülnek fel, más problémák adódnak. Vannak könnyebb, és vannak nehezebb időszakok. Az otthoni életünk nehézségei más formában jelennek meg, amikre válaszokat kell találnunk. A gyerekek miatt megéri, mindig erre kell koncentrálni... nem szabad a múltban élni, sem otthon, sem máshol. A régi, unásig ismételt közhelyeket kell szemünk előtt tartani, hogy előre tudjunk nézni, sohasem vissza. A visszatekintés csak rövidke látogatás kell hogy legyen. A jelenben kell az állandó tartózkodási helyünket megjelölni, miközben az ablakon a jövőbe bámulunk... nagyon nehéz nekem mindig ez az első pár nap, hét. Vissza kell térnem a "máshová", ahol mások életét kell élnünk. Nagyon nehezen szánom rá magam ilyenkor a hétköznapokra. Vissza kell rázódnom, hogy a gyerekek lendületével lépést tudjak tartani.
A megérkezés döbbenete nem könnyítette meg a dolgot. Éjjel kettőkor futottunk be a ház elé. A hó nagyrészt elolvadt, de 5 fok alatt volt a hőmérséklet. A lakásban 12 fok fogadott, így a törpékkel összekucorodva aludtunk, dupla paplan alatt. Reggelre aztán megint leesett a hó. Sírógörcs helyett csendes beletörődés, és elvágyódás kerített hatalmába. Az április végi tél, és hó nem tesz boldoggá. Költözni szeretnék, egyre határozottabban. Csak a gyerekek miatt éri meg ez az egész. Tudom, hogy mi sosem fogjuk magunkat itt otthon érezni, még ha megszokjuk is. Ők viszont már talán itt eresztenek gyökeret, ami egyrészt megnyugtató, másrészt elkeserítő... a nagy magyar valóságnak már nem lesznek részesei, Szentendre nem fog nekik jelenteni semmit.
Meg kell keresnem itt is a hétköznapi boldogságadagjaimat, hogy ne besavanyodott negyvenes legyek, mint a sárkány, alattunk.
Dolgozom rajta, ígérem. Most viszont még egy kicsit őrlődök magamban. Lehet, hogy azért dolgoznak itt is annyit az emberek, azért rohangálnak ide-oda, azért nincs idejük senkire a családjukon kívül, azért ragaszkodnak a percre beosztott menetrendjükhöz, mert ezek nélkül önmagukkal kellene szembenézniük? Látniuk kéne a savanyút legbelül? Hát én egyenlőre ezt teszem, és nem tetszik... Keresnem kell olyan dolgokat, amik engem is szétapróznak, beosztanak, és nincs időm kibámulni az ablakon, a havas tájra... április végén... :)
És még egy gondolat... szomorú, hogy el kell jönnünk ahhoz otthonról, hogy ne a mindennapi élet gondjai nyomasszanak, ne a létbizonytalanság tegyen rossz kedvűvé... hanem az idegenség... na de ez orvosolható... remélem :)

És egy kis változás röpke néhány órával később...
Elkísértük Mátét a buszhoz... ma kivételesen eljött mindkét kedvenc anyuka... ők is csemetéiket kísérték. Nagy örömmel üdvözöltük, majd kölcsönösen biztosítottuk egymást afelől, hogy márpedig ilyenkor ez a hó sok(k), és már unjuk :D Tavaly márciustól már gyönyörű idő volt... szóval van még remény :)
Isteni volt annak felismerése, hogy nem vagyok egyedül a nyűglődésemmel, Allison (az angol anyuka) is megértette, hogy miért is volt nagggyon jó otthon, a barátok között.
Mindennek betetőzése képpen kisütött a nap is, a reggeli hónak már szinte nyoma sincs, ahogy a reggeli búbánatom is olvadóban :) Talán mégiscsak szép az élet... különösen, ha úgy osztjuk be az időt, hogy akkor legyünk itthon, amikor sárkány-bárkány nincs :D