kocsimizéria

Elkezdődött... vagy folytatódik?
Tegnap elvittük a Sharant a szerelőnkhöz, nézze meg mitől szállt el az elektronika a hazafelé úton... a diagnosztikai program végigfutott: ABS-rendszer probléma... ezt hosszas küzdelem után úgy tűnt megoldotta egy biztosíték-csere. Feri felesége közben egy bőrönddel ide-oda járkált... pakolt, hiszen wellnessezni indultak Siófokra... így amikor kész lett a kocsi, jóformán beugrott Feri, és már indultak is...
Mi meg elindultunk Pestre családi karácsonyozásra. Már befelé gyanús volt a kuplung. Aztán hazafelé, este 8-kor már beesett, és minden piros lámpánál hosszas küzdelem árán lehetett csak kettesbe kapcsolni. Végül csak hazaértünk.
Reggel mindenkit előszedtünk, akit csak tudtunk, mire lett egy szerelő a kuplunghoz... csakhogy mikor Peti elindult (volna) hozzá, az elektronika újfent csődöt mondott. Újabb telefonok. Az eredmény: 3-án nyit minden valamire való szervíz, és alkatrész beszerzőhely.
Szóval még maradunk, és drukkolunk... hátha megússzuk pár napos késéssel... és remélhetőleg nem a mi gatyánk megy rá a szerelésre.
Kölcsön lónak túrós a háta... vagy hogy is van?

karácsony...

Előljáróban...
A karácsony elég ziláltra sikeredett... nem elég, hogy mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok, még az ajándékok terén is elmaradás volt tapasztalható.

Ráadásul Dávidék nem jöttek, mert Gabi családjával ünnepeltek. Helyettük itt volt Peti anyukája... szegény nem sok reménye volt arra, hogy mi menjünk idén hozzá karácsonyra, így jött ő. Illetve Peti hozta, Svájcból hazafelé jövet.
A hazajövetelük elég kalandos volt: a kölcsön kapott VW Sharan elektronikája megadta magát. Remélem ez átmeneti állapot. 27-én kiderül. A szerelőnk ugyan csak január 3-án kezd dolgozni,
de minket beenged a műhelybe... megnézi, mekkora a baj. Ha nem javítható egyszerűen, január elején még itthon leszünk.
A lelki, és idegi állapotunknak azonban jobb lenne, ha már 1-én elutazhatnánk... felemészt ez a várakozósdi.
Peti meg ahányszor hazaérkezik valahonnan, mindig ledönti a lábáról valami hidegrázós, fejfájós kór. Most is eléggé vacakul van. :(
A két ünnep között jó sok dolgunk lesz még: banki ügyek, telefon lemondás, kocsi szerelőhöz, maradék hiányok pótlása, és pakolás, pakolás, pakolás...
Úgyhogy nem igazán simulnak ki az idegeink a nyugodt karácsony hatására. :(
A hangulatom hullámzó... a szél üvölt...
Legyen már nyugiii!

Azért teszek képeket a karácsonyról... biztos, ami biztos!


Az új kiskonyha...
Játékdobozok...
Karácsonyi vacsi...

hó, hó, hó...

Tegnap egész Európa hópaplanba takarózott ... sok repteret lezártak, autók csúsztak árkokba... még jó, hogy Peti nem most indult haza... Mi azért este még sétáltunk egy nagyot. Kipirult az egész család, és jól is aludtunk.

Mára elállt a hóesés... délelőtt unokaöcsém jött látogatóba, a kisfiával, Miklóssal. Külön kívánságuk volt, hogy menjünk szánkózni :) Sajnos nem tudtam képeket készíteni, mert az egy főre jutó gyerekek mennyisége meghaladta a szabad kezek számát... legalábbis nálam...

Tavalyi képet teszek... na nem mintha attól tartanék, hogy a szánkózás, mint olyan elképzelhetetlen, de a MI szánkónk... na AZ az...

A szánkózás csúcsszuper volt. Igaz Kinga enyhén szólva hisztizett oda-vissza. Odafelé azért, mert ráült az egyedi tervezésű szánkónkra, amit Máté húzott is egy kicsit, de le kellett szállnia... nehéz volt :) Na itt kezdődött a hiszti... folytatódott a pályán is... olyan lett a kicsi lányom, mint egy jó könyv: letehetetlen...

Akkor hagyta csak abba, amikor a tálcaszánkónkra ráültettem, Máté elé, és együtt csúszhattak le a lejtőn... na azt élvezte :)

Hazafelé megint folytatta a hisztit, de ekkor már inkább a fáradtságtól. Azért még gyors ebédkészítés gondoltam belefér alvás előtt. Evett is mindkét csemetém rendesen (spenót, krumplinudli, halrudacska).

Ebéd után Kingát ágyba vittem... az altatási kísérlet azonban nem járt sikerrel... volt sírás-rívás, fogaknak csikorgatása, de alvás... na az nem volt.

A délutáni szülinapozásos vendégség végét fürdéssel zártuk... 7-kor... utána rövid vacsi... fogimosi, majd egy-két rövid mese, kis cici, és 3/4 8-ra mindkét csimotám horpasztott...

Így kell ezt csinálni, kéremszépen :)

kezdetnek kölcsönbe

Peti egy kölcsönautóval jön haza... a főnök feleségéé volt, de neki vettek egy újat. Így jobb ötletük nem lévén, kölcsön adták nekünk... egy 7 személyes Volkswagen Sharan. :) Remélem be fognak férni a cuccaink, különös tekintettel a kiskonyhára, amit Kingu kap karácsonyra. Fotót majd akkor teszek, ha birtokba veszi a nevezett.

Ezt a bizonyos konyhácskát hetek óta készítem... egy fenyőfa éjjeliszekrényből indult, amit a Vaterán lőttem potom 300 Ft-ért... az útiköltség több volt :D

Csiszolás, festés, felszerelés... gyerekek mellett több hét. Ma fejeztem be... nem kevés szervezéssel... ugyanis az előző fuvarnál Peti elvitte a fúrót... itthon hagyott nekem 2 db akkus csavarhúzót... ez eddig tök elég. Na, de ehhez a két csavarbehajtóhoz van 1 db töltő... na és itt a baj... ugyanis ez a bizonyos töltő nem működik. Kölcsön kértem egy barátnőm akkus csavarbehajtóját... az utolsó néhány lyuknál lemerült. Hívtam nagybátyám, nézze meg, ha jönnek, és akkor már hozzon nekem fúrót is. Szülinapi vendégeskedés elején, közepén, és végén egy kicsit fúrtam, csavaroztam... kész lett. Már csak a platnikat kell felragasztani, a hátlapon a csavarhelyeket eltüntetni, és táblafestékkel lefesteni.

Mint kiderült, a töltő vezetéke elszakadt... és én ezt nem vettem észre!!! :D
Nagybátyán elvitte, hátha meg tudja szerelni :)

A konyháról, és a múltkori labdácskákról egy hiperszuper fényképezőgéppel (Canon EOS 50D) készítek képeket. Ezt is a főnöktől kaptuk kölcsön :)
(mellesleg az objektívet egy barátunktól, a kártyát meg egy másik barátunktól szerváltuk :D)

Szóval a szervezés megy...

ovis karácsony

Ma délután 4-kor volt az ovis karácsony! Amíg a szülőket várták, közösen lehetett karácsonyfadíszeket készíteni. Aki elkészült, felakaszthatta a fára. Nagyon helyesen dolgoztak együtt kicsik és nagyok, az apró asztalkáknál.

Látszott, hogy ez egy összeszokott csapat. A vicc az, hogy itt (Mesevirág-Gyermekvilág Óvoda) az összeszokás nem a közösen eltöltött idő hosszától függ, hiszen Máté és Kinga mindössze 3 hónapja járnak ide. Itt valahogy alapból úgy fogadják az újonnan jötteket, mintha régi családtag tért volna haza egy hosszú útról. És ugyanígy búcsúznak is. Nem éreztem volna helyénvalónak csak úgy eljönni... így tegnap (én mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok :)) azt találtam ki, hogy kis zoknilabdácska-manókat készítek minden gyereknek. Az óvónéniknek csokikat vettünk, az ovi meg kapott egy textil kosárkát, amit ma varrtam...
... azt remélem, mindenkinek tetszett :)

Amikor mindenki megérkezett, és a karácsonyfa is teljes pompájában ragyogott, elkezdődött a Betlehemes játék. Voltak ott kis angyalok, voltak pásztorok, ott volt József és Mária, és persze a kisded... gyönyörűen énekeltek... frappánsan, élvezhetően volt megkoreografálva az előadás. Kingu ugyan nem akart kimászni az ölemből érkezésem pillanatától fogva, az előadás mégis magával ragadta, és ő is a többiekkel együtt mondókázott, énekelt, táncolt. Nagyon tetszett...

Közben időnként összefacsarodott a szívem, hogy itt kell hagynunk ezt a klassz ovit. Mindenki tudja már, hogy ma voltunk utoljára... ha elég jól ismerem Mátét, hónapokig, vagy még tovább fogja Ádám nevét mondani, a "Ki a barátod?" kérdésre. Mindenképpen kell képeslapot küldenünk... Rózsa u. 9/a.

Kaptam jó tanácsot is: bevett szokás az oviban, hogy egy megzenésített Weöres Sándor versre raknak rendet... ha ez felzendül, azonnal pakolászni kezdenek... kipróbáljuk!!!

Weöres Sándor: Dolgozzunk szaporán!

Dolgozni szaporán!
Felmossuk a konyhát.
Aki lusta igazán,
Meghúzzuk a kontyát.

Dolgozni szaporán!
Felássuk a kertet.
Ki dolgozni nem akar,
Gyümölcsöt se nyelhet.

készülődés

Peti már elutazott. December elsején. Azóta itthon tipródok, hogy el tudjak szakadni mindattól, amit szeretek. A cél egy élhetőbb élet, az, hogy a gyerekeink egy nyitottabb világot is megismerjenek, és nem utolsó sorban, hogy alap készségként kezeljenek egy idegen nyelvet.

Nekem ez nagyon nehéz. 33 éve élek ugyanabban a házban... amit apu épített, ahol felcseperedtem... majd amit egyetem után Petivel a saját két kezünkkel építettünk újjá, ahová a gyerekeink születtek...
Szívem szerint vinném magammal az egész várost... átrepíteném az országokon, hogy a Genfi-tó partján tegyem le újra... odaillene... és talán az emberek is átváltoznának kicsit... persze csak annyira, hogy bízzanak a jövőjükben, és pl. a barátaikat ne marják el maguk mellől holmi politikai hablatyolás hatására.

Hetek óta a múltammal foglalkozom... végtelenül szomorú vagyok, ahogy közeledik a búcsúzás ideje, holott végtelenül boldognak kéne lennem egy jobb jövő reményében.
Katival, akivel 6 éves korunk óta vagyunk "legjobb barátnők", egymás nyakába borulva sírtunk ma... illetve ő sírt... nekem mintha nem tudnának kijönni a könnyeim... pedig itt tolonganak... érzem. Nem tudunk sokat találkozni, pedig 20 km-re élünk egymástól... a hétköznapok, a mindenféle izgalmas, vagy unalmas, de kötelező történésektől ritkán megoldható... mégis 29 éve fogjuk egymás kezét, és állunk egymás mellett mindenkor, a legnagyobb bajban is erős támaszt jelentve egymásnak, és a legnagyobb örömben is együtt hemperegve. Most elszakadunk egy kicsit. És ez fáj.

Anyunak lesz a legnehezebb... minden reggel és minden este látta a gyerekeket... érezte a jelenlétünket. Most kicsit jobban ki kell nyújtania ehhez az antennáit. És egyedül lesz... sokkal "egyedülebb", mint valaha. De csak fizikailag... azt remélem, hogy ahogy az egyetemi évek alatt (Sopronban), úgy most is közelebb kerülünk egymáshoz... hisz nem lesznek az idegölő hétköznapok... csak akkor beszélünk (kb. minden nap 1x-2x), amikor szükségünk van egymásra, és nem fogunk rossz szavakat odabökni egymásnak alkalmatlan időpontokban.

Na de Svejc:
Vevey... imádnivaló kisváros a Genfi-tó partján, Lausanne és Montreaux között. Peti ott kapott munkát egy design stúdióban. Szentendre elég magasra teszi a lécet... nem könnyű megszeretni utána máshol... Vevey felveszi vele a versenyt :)
Peti bérelt lakást is... 70 m2, 3 szoba... 4. emelet, gyalog :)... háááát itthon kell hagynunk a kezünk nyomát viselő, sok-sok hibával rendelkező, de saját házat, amit szeretünk... fura helyzet.
Persze mondogatom magamnak, hogy nem a világ végére megyünk, nem égetünk fel magunk mögött semmit, van visszaút, csak 1 év (vagy több)... mégis...

Aztán lehet, hogy visszajönni lesz épp ilyen szomorú... :)