Peti már elutazott. December elsején. Azóta itthon tipródok, hogy el tudjak szakadni mindattól, amit szeretek. A cél egy élhetőbb élet, az, hogy a gyerekeink egy nyitottabb világot is megismerjenek, és nem utolsó sorban, hogy alap készségként kezeljenek egy idegen nyelvet.
Nekem ez nagyon nehéz. 33 éve élek ugyanabban a házban... amit apu épített, ahol felcseperedtem... majd amit egyetem után Petivel a saját két kezünkkel építettünk újjá, ahová a gyerekeink születtek...
Szívem szerint vinném magammal az egész várost... átrepíteném az országokon, hogy a Genfi-tó partján tegyem le újra... odaillene... és talán az emberek is átváltoznának kicsit... persze csak annyira, hogy bízzanak a jövőjükben, és pl. a barátaikat ne marják el maguk mellől holmi politikai hablatyolás hatására.
Hetek óta a múltammal foglalkozom... végtelenül szomorú vagyok, ahogy közeledik a búcsúzás ideje, holott végtelenül boldognak kéne lennem egy jobb jövő reményében.
Katival, akivel 6 éves korunk óta vagyunk "legjobb barátnők", egymás nyakába borulva sírtunk ma... illetve ő sírt... nekem mintha nem tudnának kijönni a könnyeim... pedig itt tolonganak... érzem. Nem tudunk sokat találkozni, pedig 20 km-re élünk egymástól... a hétköznapok, a mindenféle izgalmas, vagy unalmas, de kötelező történésektől ritkán megoldható... mégis 29 éve fogjuk egymás kezét, és állunk egymás mellett mindenkor, a legnagyobb bajban is erős támaszt jelentve egymásnak, és a legnagyobb örömben is együtt hemperegve. Most elszakadunk egy kicsit. És ez fáj.
Anyunak lesz a legnehezebb... minden reggel és minden este látta a gyerekeket... érezte a jelenlétünket. Most kicsit jobban ki kell nyújtania ehhez az antennáit. És egyedül lesz... sokkal "egyedülebb", mint valaha. De csak fizikailag... azt remélem, hogy ahogy az egyetemi évek alatt (Sopronban), úgy most is közelebb kerülünk egymáshoz... hisz nem lesznek az idegölő hétköznapok... csak akkor beszélünk (kb. minden nap 1x-2x), amikor szükségünk van egymásra, és nem fogunk rossz szavakat odabökni egymásnak alkalmatlan időpontokban.
Na de Svejc:
Vevey... imádnivaló kisváros a Genfi-tó partján, Lausanne és Montreaux között. Peti ott kapott munkát egy design stúdióban. Szentendre elég magasra teszi a lécet... nem könnyű megszeretni utána máshol... Vevey felveszi vele a versenyt :)
Peti bérelt lakást is... 70 m2, 3 szoba... 4. emelet, gyalog :)... háááát itthon kell hagynunk a kezünk nyomát viselő, sok-sok hibával rendelkező, de saját házat, amit szeretünk... fura helyzet.
Persze mondogatom magamnak, hogy nem a világ végére megyünk, nem égetünk fel magunk mögött semmit, van visszaút, csak 1 év (vagy több)... mégis...
Aztán lehet, hogy visszajönni lesz épp ilyen szomorú... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése