dokinál jártunk

Nnnna... minden kedves érdeklődő, izguló kedvéért leírom a tegnap történteket.
Reggelre Mátémnak megint felment a láza, illetve még egy kicsit feljebb ment. Peti még előző este megbeszélte a főnök (a régi cégnél) lányával, aki Lausanne-ban tanul, hogy segít egy kicsit az orvoskeresésben. Ő ugyanis velünk ellentétben kiválóan beszél franciául... meg nem mondanám, hogy nem helybéli, vagy legalábbis nem francia nyelvterületen töltötte gyermekkora nagy részét. Egy szó, mint száz, reggel felhívtam, majd rövid készülődést követően, ami alig tartott tovább 1 óránál :D, átmentünk érte az egyetemvárosba. Már visszafelé a kezébe nyomtam a telefonom, hogy intézkedjen. Mint kiderítette, a biztosításunk remekül működik, mehetünk bármely választott orvoshoz. Na jó, de kihez? Internetes kutakodás... hááát, azért nem bíznék meg benne vak hittel. Időközben hazaértünk, és a házunkból épp kilépő kisgyerekes anyukától (jól beszél angolul) megtudakoltam, ők kihez járnak. Dorka felhívta a megadott számot, és miután Máté adatait lecsekkolták, adtak időpontot délutánra. Nos ekkor jött el a 2 gyerek felcipelése... ugyanis kicsi fiam hányingerrel küszködött... vele én rohantam fel. Dorka meg hozta Kingát... nagyon edzett leányzó, és látszik, hogy elég sokat van a nővére gyerekeivel, mert igazán rutinosan elkalauzolta a csemetéimet... fel is ajánlotta, hogy időnként szívesen vigyáz rájuk (ezért, és mindenért ezer hála, és köszönet). 1-2 óra múlva jöttek érte, így sajnos nem élvezhettük tovább a társaságát... de rengeteg segített!

Itthon tipródtunk még a gyerekekkel néhány órát, majd felpakoltam őket, és meglátogattuk a doktornénit. Ódon pesti bérházhoz hasonlítható leginkább a rendelő épülete... belül is hamisítatlan békebeli hangulat fogadott. Az asszisztens hiányos francia tudásomat kedvességgel, és lassú beszéddel ellensúlyozta, míg megértettük mit, hogyan. A váróban egy mosolygós (talán) indiai hölggyel beszélgettünk... megtudtam tőle néhány fontos információt Vevey-vel kapcsolatban, amiknek a felére sem emlékszem :D... Kinga egyszer csak éktelen visításban tört ki... szaladtunk a wc-re kakilni... szuper sikeres akció volt! :)

Rövidesen bekerültünk a vizsgálóba... itt a vizsgálóasztalra ültettem ruháiktól megfosztott gyermekeimet. Az asszisztens adatokat gyűjtött: magasságuk, súlyuk, oltásaik, betegségeik... mindezt franciául, és mutogatva. Nem volt nehéz dolgom, hiszen amúgy, szerencsére egészségesek. Az én óriási fiam 107 cm, és 15-16 kg. Kicsi lányom meg 88 cm, és 12-13 kg. A kilókat nem láttam pontosan :)

Pár perc múlva jött a doktornéni. Végtelenül kedves, jóindulatú, 70 körüli hölgyről van szó, aki nálam lényegesen jobban beszél angolul... legalábbis ami az orvosi kifejezéseket illeti. Remegő kezekkel vizsgálgatta végig törpéimet, majd megállapította, hogy nincs vész. Té ugyan összeszedett valami vírusos fertőzést, de a tüdeje tiszta, a mellkasában sem hallható semmi zaj, és a nyirokcsomói is rendben vannak. Egyedül a gyomra háborog, de szerintem az akár a gyógyszerektől is lehet. Végül felírt a fiatalúrnak lázcsillapítót, és a köhögésre valamilyen kanalas orvosságot, meg persze orrsprayt. A kisasszonyt is megvizsgálta, de nála aztán végképp nem talált semmit... naná... csak éjszakára jött ki... de ezt majd később.
Kingus végig rohangált, és énekelt a rendelőben. Alig értettük egymás szavát, de jól szórakoztunk.
Kifelé menet Kingának odacsuktuk 2 ujjacskáját a bejárati ajtóhoz. Volt nagy sírás-rívás, fogaknak csikorgatása, de szerencsére egy kis pirosságon kívül nem történt nagyobb baj.

Visszatértünk a kocsihoz, amin büntetőcédulát találtunk. Pedig képességeimhez képest igen körültekintően választottam parkolóhelyet. Végül kiderült, hogy azért büntettek meg 40 frankra, mert nem tettem ki azt a kis tárcsás, papír parkolóórát, amit itt az ingyen parkolóhelyeken megkövetelnek, hogy nyomon követhessék mikor is állt oda a kedves delikvens... tanulópénz.

Az autóban kimerült csemetéim álomba szenderültek, így apához gurultunk, aki elszaladt a patikába... röpke fél órát várakoztunk mire visszatért. Kedvesem még kenyeret és kekszet is hozott az éhező famíliának. A csendespihenőt két parkolóőr zavarta meg. Az előttünk lévő kocsit büntetgették, és velem viccelődtek... szerencsére én nem voltam szabálytalan ezúttal... a kocsiban várakozást nem törvénybe ütköző.

Itthon aztán minden rendben volt... Máté vacakul volt ugyan, de egy kis Elmo megnyugtatta a kedélyeket. Az esti mese ezúttal közös videózás volt, és mivel kora este aludtak a kocsiban, így fél 10-kor kerültek ágyba. Kingus hihetetlen nyűglődést csapott le, Máté meg folyamatosan köhögött. Olyannyira, hogy egy-egy köhögőroham vége hasmenéses tünetekkel járt... háromszor cseréltünk pizsigatyát, és lepedőt, majd végül pelusban volt kénytelen aludni az én négyévesem is. Innentől nyugodtan aludt... egészen késő reggelig.

Kinga annál kevésbé. A szülői ágyba kéredzkedett, ott hánykolódott, néhányszor fejbe, és hasba rúgott mindkettőnket, ránk mászott, 10 percenként inni kért, köhécselt... szóval rettenetesen szenvedett. Valamikor hajnaltájt aztán már úgy éreztem süt a kis teste, így ő is kapott a bátyja köhögős szirupjából (mint kiderült, kis altató is van benne), meg lázcsillapítójából. Fél óra elteltével végre mindannyian nyugodtan alhattunk. Apa ugyan dolgozni ment reggel, gondolom fél 8 körül, de mi egészen negyed 11-ig bírtuk! Én személy szerint azóta is lábadozom... a gyerekek viszont - begyógyszerezve - egészen elevenek. Itt tartunk most... remélem nem lesz hosszabb folytatás.